A magyar történelem zsidó arca
A napokban jelent meg Komoróczy Géza asszirológus, hebraista történészprofesszor kétkötetes munkája, A zsidók története Magyarországon címmel. A hatalmas forrásanyagra támaszkodó alkotás a legnagyobb szabású átfogó mű, amelyet a magyar zsidók történetéről valaha írtak. Interjú
– Professzor úr! Ön zsidó?
– Nem. Hétszilvafás nemesi családból származom. Az apai ősök birtokai Sárosban, Zemplénben feküdtek. Zsigmond korából vannak róluk az első adatok. Címeres levelünk van. Atyafiak élnek a Nyírségben. Anyai családom dunántúli „kulák”. De a birtokokból semmi sem maradt szüleim korára. Apai nagyapám – mint sok magyar dzsentri – jegyző volt Kapnikbányán, Szatmárban. 1918-ban kitelepítették Romániából, és Mátyásföldön két évig vagonban laktak. Nagyanyám délvidéki sváb családban született. Anyai nagyapám a Törley Pezsgőgyárban volt irodai alkalmazott. A családi emlékekben a karácsonyi láda pezsgő – a gyár ajándéka az alkalmazottaknak – mindig szerepelt. Apám Eötvös-kollégista volt; Szekfű, Hóman és Domanovszky tanítványa. Anyám is Szekfű köréhez tartozott, latin–történelem szakos gimnáziumi tanárnő volt.
Apám az Országos Levéltárban dolgozott, és amikor – így mondom – a Felvidék visszatért, Kassára került megyei főlevéltárosnak, de 1944-ben behívták katonának. Minket 1945 tavaszán Szlovákiából kitelepítettek, pontosan úgy, mint egy évvel korábban a zsidókat: Kassán gyermekként láttam zsidó szomszédaink elvitelét. Hajnalban felzörgettek, hogy egy óra múlva fejenként 15 kiló csomaggal jelentkezzünk. A városháza pincéjében eltöltött két vagy három éjszaka után Hidasnémetiben kitettek minket a határon. A magyar sors volt, amit végigcsináltunk. Sárospataki diák voltam, amikor 1947-ben apám hazajött a hadifogságból. Beüzent a kollégiumba egy vasárnap reggel, s én pizsamában rohantam ki az állomásra, a hadifoglyok tömegébe. Két hét múlva bejött apám a kollégiumba egy zsák krumplival a hátán, hogy meghozta a tandíjamat. Itt kezdtem tanítani: egy osztálytársamtól ’47 őszén már egy forintot kaptam egy óráért. A kollégiummal szemben lévő cukrászdában az első keresetemből krémest vettem magamnak.
– A tanulás?
– Sokat olvastam. Patak után Miskolcon voltam diák, a Nékosz alsó tagozatában, ezt Debrecen követte. Majd 1952-ben jelentkeztem a Gorkij Iskolába, mert szerettem volna idegen nyelvet tanulni.
– Tehát nem a szülei vitték oda?
– A szüleim azt szerették volna, hogy latint tanuljak. Ők jól tudtak latinul. De a latin nem érdekelt, viszont vonzott egy idegen nyelvű iskola. 1956-ban érettségiztem, és a Rákosi Mátyás – akkor így hívták – Országos Középiskolai Tanulmányi Versenyen magyar irodalomból az első, történelemből a második helyet – vagy fordítva, erre már nem emlékszem – értem el. Ez jogosított arra, hogy felvételi vizsga nélkül bejussak a bölcsészkarra. Borzsák professzor az első órán megszégyenített, hogy nem tudok latinul, és világossá vált, ezt az akadályt venni kell. Jártam több latin szakos órára, noha magyar–történelem szakra iratkoztam be. 1957 őszén kihúztam a gyufát, mert a november 7-i ünnepségen a héber nyelvtannal a kezemben ülve felejtettem magam az Internacionálé alatt.
– Ez szándékos volt, vagy belefeledkezett a héber nyelvtanba?
– Mindkettő talán. A kijáratnál egy később közismert titkosszolgálati vezető magához hívott, és fegyelmi eljárás lett a dologból. Ortutay Gyula rektor berendelt, és azt mondta, hogy anyád miatt – szüleimmel ismerték egymást a Magyar Szemle Társaságtól – nem rúgunk ki az egyetemről, de ígérd meg, hogy az első könyvedet dedikálva behozod nekem. Az ösztöndíjam persze megszüntették, ezért a Szent István körúton egy lottóirodába jártam könyvelni hetente két-három alkalommal. Oldalanként hússzor írtam le a 3,30-at, összeadtam, majd folytattam a következő oldalon. Másodéves koromban önkényesen írtam az indexembe, hogy ókori történelem szakos vagyok, és harmadévben, hogy ókori keleti történelem szakos, és attól fogva én szabad bölcsész voltam. Jártam Hahn István, Dobrovits Aladár és Harmatta János professzorok óráira. Negyedéves koromban a tanulmányi osztály rájött arra, hogy nincs olyan szak, hogy ókori keleti történelem, és tanári szak nélkül sem lehet bölcsészdiplomát szerezni. Ezért az ógörögöt vettem fel tanári szakként, és le kellett tennem a vizsgákat Moravcsik Gyula professzornál.
– Mi vezette a keleti történelem felé?
– Az érettségim évében a minisztérium meghirdetett egy pályázatot. Otthoni dolgozatot kellett írni. A történelmet választottam, és azt a címet adtam a dolgozatnak, hogy Az ókori Kelet kulturális öröksége. Történetesen első díjas lettem, s a jutalom egy kéthetes utazás volt az NDK-ba. Akkor nyílt meg Drezdában a kínai porcelánok kiállítása, és Berlinben a Vorderasiatisches Museum szovjet hadifogságból visszatért ókori keleti kiállításának egy része. Ez volt az egyik momentum. A másik: Ady volt a kedvenc költőm, és úgy gondoltam, hogy Adyval együtt a Bibliát kell olvasni. Bár református, de vallási kötődés nélküli bibliás ember voltam, és 1956 nyarán úgy gondoltam, hogy olyasmit érdemes tanulni, ami a Bibliát megvilágítja. 1956-ban, amikor az Eötvös Kollégiumban fegyvert osztottak, én a gitárt eldugtam a pincében a női vécé mögé. Beláttam, hogy politikai érdeklődésemet ezután csak az ókori történelem keretében tudom kielégíteni. És azon a télen az Eötvös Kollégium hatalmas latin-görög szobájában végigolvastam a fordításban hozzáférhető antik szerzőket. Eldöntöttem, hogy héberül fogok tanulni, majd Dobrovits professzor tanácsára elkezdtem az ékírást is. 1961-ben kaptam diplomát.
– Életrajzában prágai tanulmányok is szerepelnek.
– 1962 szeptemberében Dobrovits professzor az egyetemre hívott tanársegédnek. A tanársegédi fizetésemet tudtam felhasználni arra, hogy 1964-ben Prágában, olcsó szállodában lakva, bejárjak az egyetemre Lubor Matous professzorhoz németül sumert, akkádot tanulni. Őt aztán 1968-ban kirúgták, és éjjeli portás lett. Stanislav Segert professzornál, akit szintén ’68-ban rúgtak ki, hébert meg arámit tanultam. A Zsidó Múzeumban rabbinikus szövegeket olvastam. Segert professzorral legközelebb majd akkor találkoztam, amikor egyszer Los Angelesben az orientalisztikai intézetben előadást tartottam az arámi nyelvről. Ő is, az arámi nyelv nagy tudósa, jelen volt. Érzékenyen érintett. A szocialista rendszerben nagyon hasznosak voltak a kulturális egyezmények. Én 70 dolláros útlevelet nem kértem, dacból. Viszont Leningrádból bejárhattam a Baltikumot, Grúziát, Örményországot, Azerbajdzsánt, Közép-Ázsiát. Hosszú ideig voltam Irakban, eljutottam Libanonba, Iránba, Törökországba, Szíriába, Egyiptomba. Még a konyhaarabbal is próbálkoztam. Izraelbe a formális kapcsolat legelső napján mentem először.
– Hogyan látja a közel-keleti konfliktust történészszemmel?
– A Közel-Keleten két államnak vagy két territórium állami struktúrájának konfliktusa ötezer éve tart. Csak akkor Sumernek és Élámnak hívták őket, később Kalifátus és Irán, és így tovább. Ez a feszültség fennmaradt, mert ott vezetett a nagy transzeurázsiai karavánút, és a birodalmak a kereskedelmet akarták ellenőrizni.
– Tehát nem feloldható az a feszültség, amely a Közel-Kelet életét jellemzi?
– Szerintem csakis egy az Európai Unió nyugati térségében kialakult politikai berendezéssel lehetne feloldani. A probléma most abban áll, hogy Irán a kétségtelenül diktatórikus arab rezsimek megdöntése, az arab tavasz után a maga oldalára tudja állítani a hatalomra kerülő rezsimeket. A pozitív változás letéteményese egyedül Izrael lehet, de koronként változik, mennyire áll Izrael mögött a nyugati világ. Az Egyesült Államok Izrael-támogatása számomra nem kétséges, az viszont ellenszenves, ahogy a liberális baloldal Nyugat-Európában Izrael ellen fordul. Tudomásul kell venni, hogy Izraelt az ENSZ határozata hozta létre, tehát az ENSZ-tagoknak kötelességük az 1947-es határozatot fenntartani. Másfelől, ha Nyugat-Európának fontos a demokrácia, akkor egy demokratikus államot kötelességük megvédeni. Izrael lakosságának többségét olyan emberek alkotják, akik Nyugat-Európából az üldöztetés elől menekültek oda, s így Izrael tulajdonképpen Nyugat-Európa kihelyezett részlege, ahol az ott lakók szíve egykori európai otthonukért is dobog, de nem felejtik a zsidóüldözést. S Izrael olyan ország, amelyikben otthon vannak a zsidók, a keresztények, és – akármilyen furcsán hangzik is – otthon vannak a muszlimok. A jeruzsálemi arabok nem akartak részt venni az intifádában.
– Az 1947-es határozat nem zsidó államot hozott létre, hanem egy arab és egy zsidó államot.
– A zsidó államot Ben-Gurion kikiáltotta, a palesztinai arab államot azonban nem sikerült létrehozni. És abban az órában, amikor Ben-Gurion kikiáltotta Tel-Avivban a zsidó államot, elindult Izrael ellen az arab támadás. Az arabokat az új zsidó állam területéről az elején nem az izraeliek űzték el, hanem az arab államok adtak ki felhívást, hogy meneküljenek.
– A zsidók története Magyarországon hatalmas munka, a 2400 oldal a forrásokkal dokumentált mozaikokból összeállított univerzalitást tükrözi.
– Engem mindig a forrásszövegek érdekeltek. Jó, ha a kutató a tárgya különböző aspektusait mutathatja meg, de a teljesség elérése lehetetlen. Ez igaz a zsidók történetére is. Történeteket akartam elmondani. Ha végiglapozza a könyvet, fel kell figyelnie arra, hogy a zsidóság szót nem, vagy szinte csak véletlenül használom. Számomra nincs zsidóság, de van zsidó élet, sőt, ha lehet, Ábrahám ben Terah, és a többiek mind. Azt szerettem volna, ha valaki kinyitja a könyvet, bele tudja élni magát a történelembe, egy régi világba, amelyhez önmagában nincs semmi köze, de amely máig ér. A magyar zsidó történetírás két fogyatékossággal küzd. Az egyik, hogy erősen újkori, s én szerettem volna a régiséget, a régi korok magyar zsidó történetét méltó rangra emelni. A másik fogyatékosság az, hogy az asszimilációs szemlélet lebeg a zsidó történetírás felett. Jacob Katz és Nathaniel Katzburg próbáltak ezen változtatni, ők azok, akik az ortodox zsidók – asszimilációellenes – szempontját érvényesítették. A célom volt az is, hogy megvilágítsam a magyarországi zsidó világ nemzetköziségét. Európa a Rajna-völgytől Galíciáig vagy Lengyelországig széles kerete volt a magyar zsidó életnek, migráció, családi és kereskedelmi kapcsolatok révén. A magyarországi zsidók olyan nép, amely magyar a kultúrája révén, de köze van kulturálisan és családilag is az Amerikában és Izraelben élő zsidókhoz.
– Az ön könyve a legnagyobb magyar zsidó történet: hatalmas anyagot dolgozott fel, igen sok nyelven írt forrásból. Miért volt fontos, hogy elkészítsen egy ilyen nagy, méretében máshoz nem hasonlítható monográfiát?
– Az foglalkoztatott, hogy az eddigi zsidó történetek nem jutottak túl a középkoron (Kohn Sámuel), vagy vissza a középkorig (Gonda László). Egészen biztos, hogy volt bennem valami nosztalgikus visszatérés is gyermekkorom magyar történeti világához. A Sumer és magyar? című könyvemet szüleimnek ajánlottam, és azt írtam rá, hogy „akik a magyar történelmet szeretni tanítottak”. Az egy hazaáruló könyv volt az ősmagyarok vagy a nacionalisták szemében. Élt bennem a vágy, hogy megmutassam, a magyar történelemből nem vehető ki a zsidó történelem. Olvasom a nevezetes Erdély történetét, érdemben a zsidókról először úgy esik benne szó, mint gyárosokról. A magyar zsidó történelem nem azzal kezdődik, hogy megjelennek a zsidó gyárosok, hanem azzal, hogy Harigerus, egy belgiumi szerzetes 970–980 (!) táján azt írja, hogy a magyarok szeretnek büszkélkedni azzal (iactant se), hogy a zsidóktól származnak. Szerettem volna megmutatni, hogy a magyar történelemnek van zsidó arca is, amit a magyar történelemírás elhanyagol.
– Miért a Kalligram, egy szlovákiai, egyébként értékes magyar irodalmat publikáló kiadó jelentette meg ezt a könyvet?
– A hazai kiadói elutasítás után találkoztam Szigeti Lászlóval, akinek első kérdése az volt: milyen kézirataid vannak? Boldog vagyok, hogy e könyv náluk jelent meg, mert nagyon sok szó esik a könyvben Pozsonyról. Ez a város fontos volt zsidó szempontból, magyar szempontból is. A magyar nyelvű zsidókban a történeti Magyarország tudata erősebben él, mint a magyar irredentában. Sok zsidó szívet is megindít, ha Pozsonyból jön egy ilyen könyv. És ez nekem nagyon tetszik.
Forrás: Népszabadság. 2012. 05. 01.
