Dombi Gábor

Miután legyőztem az egyszemű óriást, felhoztam a legnagyobb gyémántot a tenger fenekéről, és fával terítettem be aranyló fennsíkok szikláit, leültem, hogy fegyvereim ismét rendbe tegyem, mielőtt új kalandokba indulok.

És akkor angyal szállt el felettem.

És kérdi:

- Mi végre a hősies cselekedet?

- Hogy segítsek az embereknek, hogy boldogok legyenek.

- És te boldog vagy?

- Ha jót tettem nekik, az leszek.

- És emlékezni fognak a nevedre?

- Ha valaki felrója a templomok falára, akkor igen. Ha valaki a szívébe vési, akkor biztosan.

- Nézz magadba! Itt ülsz fáradtan, porosan, magányosan, fegyvered megette a rozsda, az emberek boldogan beszélgetnek fáid alatt, és nem említik a neved. Boldog vagy? Nem kellene magadnak építened házadat, ültetned fáid és virágaid? Tenned olyat, amely neked öröm? Megtalálnod a lángot, amely mellett melegszel jeges éjszakákon, és a takarót, amely reád is borul? Mert lásd: minden jótett feledésbe merül: az emberek harcolnak majd gyémántodért és véres büntetés lesz jutalmuk; és fáidért, és amikor az utolsó cédrus is kidől, átokkal övezik neved.

- Igen.

- Magányos vagy?

- Igen.

- Elindulsz, hogy megleld a boldogságod?

- Igen.

- Mit gondolsz, megleled?

- Nem.

Az angyal elrepült. S ottmaradtam egyedül a tenger partján, ahol fehér sziklák aranylanak a napfényben, és örök idők óta hallgatják a víz locsogását, moraját, üvöltését; s időnként válaszul megadják magukat az erőnek és időnek, és sírva omlanak le a mindig kék könnyek közé.

Dombi Gábor (2001. 11. 08.)