Kácsor Zsolt írása
Groszmann Zsigmond (1880-1945) budapesti rabbi és történész válogatott tanulmányait, valamint újságcikkeit tartalmazza az a kétkötetes munka, amelyet az Infopoly Alapítvány adott ki Dombi Gábor válogatásában és szerkesztésében. Akit legalább olyan szenvedélyesen érdekel a pesti zsidóság története, ahogyan azt Groszmann rabbi kutatta, annak ezt a könyvet feltétlenül el kell olvasnia.
Tavaly került a kezembe a Groszmann Zsigmond (1880-1945) rabbi, történész válogatott történeti írásainak I-II. kötete, s habár azt gondoltam, hogy végzek az olvasással egy hónap alatt, a két kötet tanulmányozása alaposan elhúzódott – köszönhetően annak, hogy e szerző értékes és fontos tanulmányaira igenis rá kell szánni az időt.
Nagyon is igaza van Dombi Gábornak – aki a kétkötetes művet válogatta és szerkesztette – abban, hogy a XIX. században rekedt szerzőkről és munkásságukról le kell törölni a port, és a A zsidó XIX. század elnevezésű sorozat éppen ezt célozza meg. A magyarországi zsidóság történetével kapcsolatos adalékoknak, adatoknak, információknak, kutatási eredményeknek, amelyeket e régi szerzők felhalmoztak, nem szabad a feledés homályába veszniük. Ennek a könyvsorozatnak Groszmann Zsigmond válogatott tanulmányai tehát az első darabját jelentik, s a két kötet elolvasása után azt kell mondjam: a munkát, sőt, ezt a missziót folytatni kell, hogy még több hasonló kvalitású szerzőt ismerhessünk meg.
Mert az igaz ugyan, hogy a pesti zsidóság történetével foglalkozó szerzők, esszéisták, történészek, tudósok ismerik, és sűrűn idézik Groszmann tanulmányait és cikkeit, de fontos, hogy ezeket lássuk összegyűjtve, rendszerezve is. A befogadást megkönnyíti Schweitzer Gábor bevezető írása, amely a Groszmann Zsigmond és a magyarországi zsidó történetírás aranykora címet viseli, valamint Dombi Gábor Egy hajdanvolt történész élet(műv)e című tanulmánya.
Groszmann saját írásai közül az első A pesti zsinagóga (1915) című tanulmány, amely lényegében a Rumbach Sebestyén utcai zsinagóga felépítésének szükségességét, a beruházás előzményeit, folyamatát, felavatását és az ott meginduló hitélet kezdeteit tárgyalja – egyszóval máig elsőrangú forrás a Rumbach történetének megismeréséhez. (Igaz, abban nem vagyok biztos, hogy a szövegben szereplő „derésáiban” kifejezés [32. oldal] vajon a „dróséi” szó elírása-e, vagy a prédikáció egyik korabeli megnevezéséről van szó, mindenesetre szembetűnő, mert a „dróse” helyett a „derésát” még nem hallottam használni. Alighanem ebben az ügyben is az a leghelyesebb, ha a kedves olvasó megkérdezi a rabbiját…)
Ugyancsak nélkülözhetetlen forrásanyag a pesti zsidóság történetéhez A pesti zsidóság második nemzedéke (1936) című tanulmány, amely az 1820-as népszámlálás adatait alapul véve elemzi a pesti zsidók társadalmi rétegződését.
Ebben egy egészen meghökkentő adatot is találni: a dolgozó zsidó nőkről szóló X. részben azt olvassuk: az egyik zsidó szakácsnő a népszámlás adatai szerint 99 (!) éves. Meg is szólalt bennem a regényíró: milyen szépséges feladat volna megírni az 1721-ben született szakácsnő élettörténetét egészen 1820-ig.
Mit láthatott ez az asszony a dolgos élete során – feltéve persze, ha nem itt is elírásról lehet-e szó, mint talán a derésa-dróse esetében.
Ennél nagyobb lélegzetű és tágasabb horizontú munka A magyar zsidók V. Ferdinánd alatt (1835-1848) című, 1916-ban keletkezett tanulmány, amely tizenhárom esztendőnek a zsidóság számára fontos eseményeit taglalja. Ennek a műnek a jelentősége abban áll, hogy a zsidóság kezdődő asszimilációjának, elmagyarosodásának látlelete, dokumentuma és hű tükre. Ebből tudható, hogy a gazdagabb családok ebben az időszakban kezdtek magyar tanítót vagy cselédet alkalmazni a háztartásukban, hogy a gyermekük anyanyelvi szinten beszélje a magyart, a zsidó óvodákban és iskolákban pedig rendes (bevett) tantárgy lett a magyar nyelv – amiből tehát az derül ki a figyelmes olvasó számára, hogy az 1840-es évek előtt a magyarországi zsidóság (vagy legalábbs a tehetősebb rétege) a hétköznapokban nem beszélte és nem használta a magyar nyelvet.
Ebből a tanulmányból látjuk igazolva Salamon bölcsességét is: „nincs új a nap alatt”. A 78. oldalon ugyanis a XIX. század közepén munkálkodó reformzsidókról olvasunk, azokról az „Izraelita Újító Egyletekről”, amelyekről még az amúgy újító szellemű Groszmann is azt a megállapítást teszi: „alig mondható, hogy megmaradtak volna a zsidóság talaján”.
A reformisták ugyanis eltörölték a tálisz és a tfilin használatát, a körülmetélést, a kóser étkezést, sőt, még a szombatot sem tartották meg. Alighanem joggal állapítja meg a szerző, hogy ezek nem újítások voltak, hanem letérések az ősi zsidóságról.
Az első kötet legnagyobb lélegzetű tanulmánya A magyar zsidók a XIX. század közepén című, 1917-ben keletkezett munka, amely 1849-től 1870-ig tárgyalja a magyar zsidóság történetét, a szabadságharc bukását és a kongresszus időpontját kitűzve „természetes időbeli határkőként”. E két évtizedet a szerző négy nagyobb egységre osztja: 1., a magyar zsidók politikai helyzete; 2., a zsidók polgári helyzete; 3., a zsidók felekezeti élete; 4., a kongresszus eseményei.
Ez utóbbival kapcsolatban Groszmann azt a méltányos megállapítást teszi, hogy mind az újítás, mind a konzervatív állásponton állók nagy szellemi tőkét vetettek be nézeteik képviseletére, s a rabbik mindegyikében – idézem – megvolt a szent akarat, hogy a zsidóságot hitében megerősítsék és tudományában felvirágoztassák. A hiba csak az volt – folytatja a történetíró –, hogy a magasztos célok eléréséhez keresve az utat, nagyon is eltávolodtak egymástól és magukkal vezették híveiknek nagy tömegét is.
Igaz, nem rejti véka alá ellenszenvét az ultrakonzervatív rabbi, Reb Hillel kapcsán, akiről megjegyzi, hogy a neológok ellen gyűlöletet szítva járta az országot, azt hirdetve, hogy a haladók, a neológok zsinagógáiban nem szabad imádkozni, mert „azok tisztátalan bálványtemplomok”. Szerinte a zsidóknak nem szabad európai hangzású nevet fölvenniük, európai szokás szerint öltözködniük, s heves neológ-gyűlöletében odáig ment, hogy közölte: a neológoktól olyan távolságot kell tartani, hogy még köszönteni sem szabad őket.
Az 1868-ra összehívott zsidó egyetemes gyűlést taglaló, a 141. oldalon kezdődő fejezet igen alapos képet ad a kongresszus előzményeiről, lefolyásáról, hatásairól – ezt a témát Groszmann szinte „tudósítóként” tárgyalja, mintha saját maga is jelen lett volna a tanácskozáson. Kiváló adattár és forrásmunka a kongresszus történetéhez.
Az I. kötet igen érdekes melléklettel zárul: közli Groszmann bölcsészdoktori értekezését, amelynek témája Georgievics Bertalan magyar író élete és munkássága volt. Ne szégyenkezzék a mai olvasó, ha ezt a nevet soha nem hallotta, hiszen a nevezett író a XVI. században élt, viszont (írja Groszmann) a XVI. század második felétől a XVIII. századig Európa szerte a legolvasottabb írók közé tartozott.
Ezt ma már nehéz ellenőrizni, én nem is nagyon hiszem, mindenesetre ha így volt, akkor Georgievics népszerűségét és hírnevét az alapozhatta meg, hogy a törökök 13 évig tartották fogolyként, és 1547-ben Nagyváradon nyilvános vallási vitára állt ki egy török dervissel. (Tessék, újabb meseszerű alak egy történelmi regényhez…)
A második kötetet azoknak ajánlom, akik nem a nagyobb ívű történeti áttekintéseket, hanem a rövidebb, érdekesebb, s egy-egy történelmi személyiséghez vagy eseményhez kapcsolódó, anekdotikusabb írásokat kedvelik, ebben ugyanis Groszmann újságcikkeiből kapunk meglehetősen széles merítésű válogatást, jobbára az Egyenlőség, valamint a régi Múlt és Jövő hasábjairól.
Kedvcsinálónak hadd idézzek néhány címet: József nádor és a pesti zsidóság (38. o.); I. Ferenc József és a pesti zsidók (56. o.); Egy meghiúsult zsidóadó a múlt század közepén (72. o.); Peszách a nagy árvíz évében (123. o.); Az első pesti rabbi (125. o.); Régi hiúságok (199. o.); Kossuth Lajos és a rabbi áldása (231. o.); Löwy Izsák megalapítja Újpest városát (281. o.); A zsidó hűség (283. o.).
El kell ismerni: Groszmann értett a jó címadáshoz… A felsorolt írások közül az a kedvencem, amely Kossuth Lajosról és a rabbi áldásáról szól, s amelyben az a legenda örökíttetik meg, miszerint a gyermek Kossuth Lajost megáldotta az újhelyi haszid csodarabbi. A történetet nem mesélem el, inkább szerezzék be ezt a kötetet és olvassák el – nem fognak csalódni.
Mert habár összességében elmondható Groszmannról, hogy történetírói munkássága nem mérhető Marczali Henrikéhez vagy Fraknói Vilmoséhoz, azonban tudományos alapossága, kutatói szenvedélye és remek íráskészsége összemérhető a két említett történészével. Igazából Budapest egyik első helytörténészének nevezném, akit zsidósága természetes, magától értetődő módon terelt a pest zsidóság történetének kutatása felé.
Groszmann Zsigmond válogatott történeti írásai, válogatta és szerkesztette Dombi Gábor, 2021, Infopoly Alapítvány, I-II. kötet: 632 oldal
Megjelent: mazsihisz.hu, 2023.02.08.