Írások

Egy elfeledett történész élet(műv)e

Vajon megismerhető-e valaki a művei alapján, ha személyiségéről, alakjáról, modoráról, családjáról, közvetlen tetteiről már nincsenek adataink, forrásaink? Eltűnhet-e a köztudatból egy rendszeresen, sokat publikáló alkotó és ismert közösségi, hitéleti személy? Miképp szakította meg a holokauszt a magyar zsidó szellemi élet XIX. század óta tartó folyamatos fejlődését és virágzását alig pár hónap alatt? Leginkább e kérdések sorakoznak Groszmann Zsigmond rabbi és történész életművét kutatva.

A magyar zsidó történetírók nevei – néhány rendszeresen idézett szerzőn kívül – a feledés homályába vesztek, így dr. Groszmann Zsigmondé is. Rabbik és történészek is: közösségeik és Magyarország zsidó történetének kutatói, emellett választott, pozícióikra meghívott lelki-szellemi vezetők voltak. Elődei, pályatársai sokan voltak, akik bölcsész- és budapesti rabbidiplomát is szereztek – utódai, követői már kevésbé. Sokan közülük – családtagjaikkal együtt – a holokauszt áldozatai lettek. Csak néhányukat kiemelve: Kohn Sámuel (1841-1920), Vajda Béla (1861-1927), Eisler Mátyás (1865-1930), Frisch Ármin (1866-1948), Venetianer Lajos (1867-1922), Singer Jakab (1867-1939), Pollák Miksa (1868-1944), Bernstein Béla (1868-1944), Büchler Sándor (1870-1944), Kecskeméti Ármin (1874-1944), Goldberger Izidor (1876-1944). Tehát sokan közülük családtagjaikkal együtt a holokauszt áldozatai lettek.

Groszmann tanulmánya a 19. századi zsidó kultúregyesületekről (Országos Rabbiképző – Zsidó Egyetem Könyvtára PDM)

A holokauszt után a megfogyatkozott túlélők nem csupán Groszmann Zsigmondot felejtették el. Ilyen sorsra jutott Guttmann Henrik, Lőwy Mór, Stein Miksa is. Míg a kortárs rabbi-történészek között voltak, akik emlékét ápolta még a hálás utókor, de Groszmann távozásáról pár sort közölt csupán a Magyar Zsidó Szemle 1945-ben, és az 1945 novemberében indult Új Élet 1946-ban. Leghosszabban a Népszavában (1945. május 4.) megjelent gyászhirdetés foglalkozott munkásságával.

Tanulmánya a pesti zsidó gyülekezet alkotmányáról (Országos Rabbiképző – Zsidó Egyetem Könyvtára ©Minden jog fenntartva)

Az 1880. március 15-én, Budapesten Groszmann Sámuel és Tauber Róza fiaként született Zsigmond életműve páratlanul gazdag. Igaz, nem tett közzé vaskos monográfiát mint Büchler Sándor [A zsidók története Budapesten a legrégibb időktől 1867-ig (1901)] vagy miként Kohn Sámuel [A zsidók története Magyarországon a legrégibb időktől a mohácsi vészig (1884); A szombatosok. (1889)]. Kisebb, füzetnyi könyvei javarészt különlenyomatok azokból a cikkeiből, amelyek a Magyar Zsidó Szemlében jelentek meg, másrészt a korábbi írásai alapján készült összeállítások.

Groszmann 1906-ban kapott rabbioklevelet, miután megszerezte bölcsészdoktori fokozatát, amely akkoriban a rabbidiploma előfeltétele volt. Bölcsészdoktori értekezését „Georgievics Bertalan XVI. századbeli magyar író” címmel 1904 májusában tette közzé, előszavában a művet a Rabbiképzőbeli tanárának dr. Goldziher Ignácnak ajánlva. A belső oldalon a gyermeki szeretet megnyilvánulását mutatja az szerzői dedikáció: „Felejthetetlen édes apám emlékének – gyermeki kegyelettel”. Napjaink bölcsészdoktori értekezései mellett terjedelmében eltörpülő munka számot ad mély történelmi ismereteiről, s arról, hogy a fiatal szerző a magyar nyelv mellett a német, latin, héber, arab és török nyelveket is ismerte. Azt az első példányt, amelyet a szerző tanárának dedikált, a jeruzsálemi Nemzeti Könyvtár őrzi.

A dedikáció szövege: „Nagyságos Dr. Goldziher Ignácz tanár úrnak köszönete és tisztelete jeléül – a szerző.”

A budapesti Országos Rabbiképző-Intézetm1907-ben megjelent Értesítője (évkönyve) szerint a végzős, illetve ahogy akkoriban mondták: felsőbb évfolyamba járó Groszmann az utolsó iskolaévében Bacher Vilmosnál tanult általános Szentírás-magyarázatot, illetve a hallgatók szemináriumon elmélyültek az Énekek Énekében és a Kohelet-ben, A Prédikátor könyvében. Külön stúdiuma volt Mózes ötödik könyvének magyarázata a targumok (a zsidó Szentírás arámi nyelvű átdolgozása) és Ibn Ezra (k. 1090 – 1167) zsidó hittudós, nyelvész és költő kommentárja alapján. Talmudi tanulmányaiban a Gittin traktátussal foglalkozott, amely elsősorban a válólevéllel (Get) kapcsolatos vallásjogi (halacha) törvényeket tartalmazza, s emellett a Misna harmadik rendjének Chulin fejezetével, a zsidó étkezési törvényekkel. De tanult vallásjogot, vallásfilozófiát, hébert, arabot (Goldzihertől), történelmet, és homiletikát, tehát egyházi szónoklattant is. Tanárai Bacher Vilmos, Goldziher Ignác, Hevesi Simon és Kohn Sámuel voltak – a kor legjelentősebb magyar zsidó gondolkodói, tudósai, s évfolyamtársa volt Richtmann Mór (aki utóbb a Mózes nevet használta; 1880–1972), a Rabbiképző későbbi tanára. Szorgalmas diák lehetett, 1902-ben, 1903-ban és 1905-ben 200 koronás ösztöndíjat is kapott, s erről beszámolt az Egyenlőség című lap is, későbbi publikációs fő fóruma. A közösségi életben részt vett, de ott vezető tisztséget nem töltött be, mint az 1902-es Budapesti Hírlap közleményből (október 29.) kiderül: „Az országos rabbiképző-intézet teológiai egyesülete október 28-án tartott közgyűlésén megválasztotta tisztikarát. Elnök lett Schönwald Károly dr., alelnök Guttmann Mihály, titkár Richtmann Mór, altitkár Klein József, pénztáros Groszmann Zsigmond.” Groszmann a többi felsőbb évfolyamra járó fiútól abban különbözött leginkább, hogy ő a fővárosban született, míg az intézet hallgatóinak többsége vidékről került fel a fővárosba.

A Rabbiképző 1877-ben (Vasárnapi Újság, 1877. október 7.)

Az 1906. február 19-i rabbiavatás utáni első nagy eseménye volt – amint erről a Budapesti Szemle 1906. augusztus 29-én hírt is adott –, hogy „Ő császári és apostoli királyi Felsége méltóztatott legkegyelmesebben elrendelni”, hogy mint budapesti izraelita lelkészt „2. osztályú tábori rabbivá” nevezzék ki a 32. számú (K. u. K.) gyalogezred póttartalékában. A Pesti Izraelita Hitközség szolgálatában, mint segédlelkész kezdte meg pályafutását olyan rabbik mellett, mint, dr. Kohn Sámuel, dr. Fischer Gyula, dr. Hevesi Simon, dr Adler Illés. 1910-ben segédkezett a Váci út mellett fekvő régi pesti zsidó temető halottainak exhumálásában és új nyugvóhelyre helyezésében – Budapest fejlődése ugyanis egyre messzebb szorította a sírkerteket –, és előző évben részt vett az Országos Magyar Izraelita Közművelődési Egyesület megalapításában is. 1911 szilveszterén hadsereget vált az ún. véderőről szóló, 1889. évi VI. törvénycikk rendelkezése alapján: a császári hadsereg tartalékos rabbijából a magyar honvédség tartalékos rabbija lett. 1914. február 24-i Budapesti Közlöny közölte azok névsorát, akik – saját kérelmükre – elbocsáttattak a honvédség kötelékéből, így Groszmann Zsigmond rabbi nevét is. Ha lehet, a lehető legjobbkor: nincs adat arról, hogy részt vett volna az I. Világháború valamelyik hadszínterén, tábori rabbiként.

A segédlelkész úr a háború előtt a rabbifeladatok adminisztrációjával, gyakorlati problémáival is szívesen és szorgalmasan foglalkozott, legalábbis erről tanúskodnak az ekkoriban publikált cikkei a Magyar Izrael – Az Országos Rabbiegyesület Havi Közlönye hasábjain. Első cikkét a lap 1909/7. számában tette közzé „Vallástanítási módszertan és vezérfonal” címmel, majd ezt követte a „Leánykonfirmáció” (1910/6) és a „Proselyták felvétele” (1910/7-8). A vallásból való ki- és a zsidóságba való visszatérés feladatai (ezt Konrád Miklós történész utóbb részletesen tárgyalta), és a rabbisági ügyintézés haláláig cikkeinek témája és tevékenységének fő terepe maradt, s erről is publikált – a Magyar Izrael 1911/7-8. számában. 1913-ban a lelkészek törvény előtti helyzetével (1913/4-5), és a vallás és istentisztelet törvényi megjelenésével (1913/6) foglalkozott.

Groszmann Zsigmond az első, a zsidó vallással kapcsolatos publikációk után fordult a történeti kutatások felé és a háborús évek alatt tette közzé meghatározó tanulmányait. Kutatási területe elősorban a XIX. századi a pesti (később budapesti) zsidóság története volt, s ezen belül Groszmann lett a közösségi szervezet kialakulásának szakértője. Hitközségi alkalmazottként a levéltár szorgalmas búvára volt. Ő volt a budapesti zsidóság létrejöttének legalaposabb krónikása, aki elfogulatlanul tekintett rabbinus elődjeire, a hitközségi vezetőkre; s közössége fejlődéstörténetét követte és publikálta kronologikus rendben. Cikkeinek folyamatosan adott helyet az Egyenlőség, később a Libanon is, s 1918 után az Izraelita Magyar Irodalmi Társulat Évkönyve is közölte hosszabb történelmi tanulmányait.

Groszmann rabbipozícióját hitközségi szavazáson 1926 februárjában véglegesítették, s róla az 1515 szavazóból 1231-en szavaztak igennel, és mindössze 32-en nem-mel. Tevékenysége kiterjedt a női istentiszteletek vezetésére, amikor azt a Dohány templom főrabbija, dr. Hevesi Simon nem tudta ellátni. Gyakran említi a napisajtó temetői beszédeit, ő temette – a napjainkra elfeledett, nagyszerű hitközségi elnököt – Léderer Sándort, és később rabbi-mentorát, Hevesi Simont is. A hitközségi életben biztos, ám nem látványos pozícióval rendelkezett: irodaigazgatóként a rabbisági adminisztráció ügyeit látta el a huszas évektől kezdve haláláig. Számítottak rá, amikor a magyar zsidóság felsőházi képviselőjének megválasztása került terítékre (1927. január), de akkor is, ha emlékbeszédeket kellett megtartani bárhol az országban. Az 1907 júniusában alakult és 1950-ben megszűnt Országos Rabbi Egyesületnek előbb tagja, majd Hevesi halála (1943. február 1.) után annak elnöke lett.

Groszmann egyik visszatérítési ügye. (Ujság, 1926. január 29.)

A korszak és a zsidó szokásokhoz képest is későn szánta el magát a családalapításra, csak 39 évesen, 1919. november 25-én vezette hüpe, esküvői baldachin alá nála 19 évvel fiatalabb választottját, Deutelbaum Erzsébetet, Deutelbaum Manó és Milch Ida lányát. A pár akkor a Nefelejts utca 50. szám alatt lakott, s csak Groszmann jövedelmének növekedése után költöztek a Teréz körút 4. szám alá. Az ifjú asszonyt a családban Böskének becézték, és 1920. augusztus 25-én adott életet Miklós fiuknak, majd 1924. február 24-én Edit lányuknak. Miklós az 1940-es évek elején az Egyesült Államokba emigrált, s három gyermeke született: Elaine, Ruth és Stefan. Groszmann Editet Deutsch Endre vette feleségül, s rokonuk, Cyndi Norwitz ismeretei szerint Editet várandósan Komáromból deportálták Auschwitzba, ahonnan nem tért vissza többé.

Groszmann Edit

Groszmann Zsigmond túlélve a budapesti gettó borzalmait 1945. április 30-án hunyt el, a dokumentumok tanúsága szerint májzsugorban, de feltételezhető, hogy a gettóban való nyomorgás alatt támadta meg valamilyen akkor gyógyíthatatlan betegség. Felesége, Böske a háború után férjhez ment az özvegy Szappanos Pálhoz és az Egyesült Államokban, Bostonban telepedtek le, Szappanos három gyermekével. Később elváltak, és Böske az 1980-as években halt meg Maryland államban.

Yad Vashem dokumentum Edit haláláról

Groszmann Zsigmond könyvei:
• A recepciós mozgalom története 1915. (Különlenyomat az Egyenlőség 1915. október 31-ik recepciós emlékszámából)
• A pesti zsinagóga, 1915 (Különlenyomat az Egyenlőség 1915. december 12-iki és december 19-iki számaiból)
• A magyar zsidók V. Ferdinánd alatt, 1916.
• Magyar zsidók a XIX. század közepén, 1917.
• A pesti zsidó gyülekezet alkotmányának története, 1934.
(A mű elérhető az Országos Rabbiképző – Zsidó Egyetem könyvtára által digitalizálva a MaNDA, Magyar Nemzeti Digitális Archívum adatbázisában. A többi kötet is olvasható az OR-ZSE könyvtárában, Budapest, Scheiber Sándor u. 2.)

Dombi Gábor

Az írás első megjelenése: a Forum Hungaricum weboldala. 1 rész; 2. rész.