Izraelben minden évben két perces szirénaszóval emlékeznek meg a holokauszt hatmillió áldozatáról. Amikor felhangzik a sziréna sírása, az emberek és a járművek megállnak ott, ahol éppen abban a pillanatban vannak, az autókból kiszállnak a sofőrök és az utasok, és mozdulatlanul, némán várják meg a sikító hang elhalkulását.
Távolról, tévén, internetes videón nézve is megindító a látvány, de azon a napon Izraelben jelen lenni egyszerűen drámai. Az ország gyászára, identitásának egyik fájdalmas alapjára emlékeztető két perc éppen elegendő arra, hogy mindenkinek eszébe juttassa saját veszteségeit, és hangosan vagy hangtalanul együtt sírjon az országot beterítő jajkiáltású hanggal.
Életemben először voltam a Yom HaShoá napján Izraelben, s bár tudtam, hogy nemsokára felhangzik a szirénaszó, mégis meglepő és hirtelen volt. Magam is dermedten álltam, s a házak között vágtató fájdalmas hang bennem is felidézte családom hatalmas veszteségeit, azokat a hozzátartozóimat, akik a deportálásból nem tértek haza Alapra, Szegedre, Budapestre, Siófokra. S nemcsak őket, hanem a háború után következő nehéz sorsot, a háború okozta betegségeket, az ötvenes éveket, majd mindennapi élet küzdelmeit évtizedeken keresztül. Eszembe jutottak az új hazát választottak, akik boldogan éltek Ausztráliában, Kanadában, Izraelben, de nem győzték bizonyítgatni, hogy döntésük helyes volt. (Az volt.)
A sziréna két teljes percig szól, s ez valóban fontos. Ennél kevesebb nem lenne elegendő, hogy gondolatainkba mélyedjünk. S magam is csak lecsengésekor léptem vissza a meghatóan fájdalmas emlékek szakadékának széléről, és néztem körül könnyes szemmel az utcán. A szemközti oldalon egy fiatal pár állt, dermedten, s csak pár másodperccel később rezzentek fel ugyanúgy, mint én, az ő lábukat is földbe gyökereztette a szívtépő hang. A férfi mozdult meg először, s egyenletes mozdulatokkal vetett keresztet a mellén, katolikus módon. A nő nem vetett keresztet, csak megfogta a férfi kezét és úgy indultak útjukra a Ben Yehuda utcán tovább, az árnyékos oldalon. Keresztény, zsidó, ateista: ilyenkor mindenki emlékezik. Van mire.
Izrael, Tel Aviv, 2022. 04. 28.
Dombi Gábor
Az írás megjelent az Új Élet 2022. május 15-i számában.