Írások

Kicsi lány, Jacksonnal

Izgatott hanggal robbant a dobhártyámnak.

Csicsergése alapján tizenöt-tizenhat éves lehetett. A Mozaik oldal szerkesztőségét kereste rajtam. Majd hogy megtudta, ők nem ezen a melléken honosak, de a szerkesztő még amúgy sincs bent ilyen reggeli órán, kibökte: igaz-e, hogy jön Michael Jackson Budapestre? Igaz – mondom -, ma este tízkor érkezik a Ferihegyi repülőtérre.

A lány felkacagott, izgalomtól szoruló torokkal kérdezte újra: tényleg jön, tényleg, de igazán? Tényleg jön – feleltem megvidámodva (mert az újságíró is hiú ember, örül, ha az olvasók jelzik, olvassák a híreit). A kicsi lány pedig csak nevet, nevet felszabadultan, boldogan.

Úgy véltem eddig, üres felhajtás, biznisz, ez a Jackson-story. A szokványosnál valamivel extrémebb esemény, amiből tizenkettő egy tucat naponta, éveken át egy napilapnál. Hiszen ismerve a készülő videoklip történetét – M. J. felszabadítja Kelet-Európa rabláncon sínylődő népeit, s azok hálájuk jeléül óriási szobrot állítanak neki a Hősök terén –, blődségnek vélem azt. S biztos, hogy több tízezer ember dühkitörések, sőt káromkodások közepette fordítja vissza autóját az útelzárások előtt, s koccanások hangjaival keveredik a város zaja. De ez az esemény mégis fontos, fontosabb, mint ahogy először láttam, s ezt egy tizenéves fruska értette meg velem.

Lehet, hogy így harminc körül már elfelejti az ember saját rajongásait? Azt, hogy mit nem adtam volna egy Beatles-, Paul McCartney-, Paul Simon-koncertért, azért, hogy találkozzam Gene Kellyvel, vagy a rég elhunyt Kabos Gyulával, Latabár Kálmánnal! Lehet az is, hogy a hajszolt hétköznapok dúlásai között, a folyamatosan átpolitizált hetek, hírek, jelenségek vágtájában elfelejtjük, hogy mindez csak a keret, a látszat, s a fontosabb dolgok mégsem a nagypolitika, a húzd meg, ereszd meg csiki-csukijában történnek, hanem az örömök, a bánatok, a szerelmek, a tragédiák könnyfakasztó vagy mosolyra késztető apróbb-nagyobb kavalkádjában. S a gazdasági tárgyalások, a tévé és rádió ügyeinek hírei mellett fontos, sőt nagyon fontos Michael Jackson. Nem is a személye, hanem az érzés, amit másokból kivált. A naiv rajongó hitek, a plátói szerelmek, a nemszeretem nyammogások.

S fel kell ismerni, hogy mégis valami megrendítően nagy dolog ez a hülyeség.

Cikk a Népszabadságban, 1994. augusztus 6. 3. oldal.