Király utcai lovag a bécsi Burgban

Adolf von Sonnenthal élete

Ritka eset egy-egy épület történetében, hogy szinte építésétől, a 19. század első felétől generációkon keresztül követhetjük (egykori) lakói élettörténetét. A régi Pest, s később Budapest leghíresebb, „óránként egy aranyat jövedelmező” bérháza, az 1937-es lebontásáig a Király utca sarkán álló Orczy-ház volt, amelyben fennállása során családok ezrei laktak. Sok itt született kisgyerek sorsa leszármazotton át hosszan követhető.

Innen származik a németül legkifejezőbben megszólalni tudó bécsi színész, korának talán legnagyobb színművésze, Sonnenthal Adolf. (Itt született később Ludwig Barnay Németország ünnepelt színésze is.) Az Orczy-ház ekkoriban a pesti zsidóság központja volt, amelyben lakások, üzletek, raktárak, irodák is voltak. De az udvaron állt két zsinagóga, itt ülésezett a pesti zsidóság vezetősége, itt lakott a főrabbi, s korábban itt működött a zsidó kórház és iskola is. A házban zsidó étterem, könyvesbolt szolgálta ki az igényeket. Mindemellett az épület Pest kereskedelmi központja, a piac mellett állt és nem sokan tudták megfizetni a bérleti díjait. Itt lakni bizonyos rangot, de hovatartozást is jelzett. Mindemellett nem csak zsidók voltak az épület lakói, hanem nem zsidó üzletemberek, kereskedők, nyomdászok, jogászok, építészek is, többnyire olyanok, akik kapcsolatban álltak a báró Orczy családdal.

Adolf apja az Óbudán született Hermann Sonnenthal (1802) textilkereskedő volt. 1846-ban azonban Hermann Sonnenthal csődbe jutott. De ennek ellenére az Orczy-házban laktak továbbra is. Hermann felesége, Charlotte Weiss (1806-1864) hét gyermeknek adott életet.

Bár a lexikonok, életrajzok egyaránt bizonytalanok születése időpontjában, a család az 1834. december 21-i dátumot vésette a művész a bécsi Döblinger Friedhofban található sírjára. Ide temették eredetileg a pesti Theodor Herzl-t, a mai Izrael megálmodóját, akinek sírját 1949-ben helyeztek át Jeruzsálembe. A sok festő, orvos, színész, pszichológus között felbukkan – a temető másik részén – az 1975-ben meghalt SS parancsnok, Otto Skorzeny, a tetteiért soha meg nem bűnhődött háborús bűnös is sírja is, aki – sok minden egyéb mellett – megszervezte Mussolini kiszabadítását 1943-ban, és ifjabb Horthy Miklós elrablását Budapesten 1944 októberében.

Adolf (1834-1909) volt a második gyermek a családban. Az első Sigmund volt, és Adolf érkezését még öt, felnőttkort megélt gyermek követte. Míg szüleik Pesten hunytak el, az összes Sonnenthal gyerek – Adolf sikerei és megtelepedése után – Bécsbe költözött, bár Sámuel – a Bécsben gyűjtött vagyonából – később magánzóként Pesten élt és hunyt is el.

Adolf ifjúkoráról több apró visszaemlékezés maradt fenn, de ezek leginkább regényes emléktöredékek. A pesti zsidó elemi iskolában (Normalschule) tanult 1846-ig, ahol a legjobb diákok közé tartozott. Tanulmányait a pesti József-ipariskolában folytatta, amit az 1848-as forradalom miatt félbehagyott. Pesten az 1848. március 15-i forradalom után áprilisban Pesten zsidóellenes zendülés tört ki, amelynek során az Orczy-ház környékén a Király utcában sorra verték szét a zsidók boltjait, ablakait a felheccelt iparossegédek. Az önvédelemre felkészült Sonnenthal baltát ragadott és egy kis csoport tizenéves élén egy részeg zsákmányolni vágyó csoportot vert ki szülei házából. A szabadságharc után szülei eldöntötték, hogy ki kell tanulnia a szabómesterséget, noha Adolf litográfus szeretett volna lenni. Két éven múlva a mestermunka, egy selyemmellény elkészítése után megkapta a segédkönyvét, amivel abban az időben szokásos szakmai vándorútra indulhatott. Sonnenthal 1850. november 25-én állt munkába Josef Peschek mester műhelyében, ami a Burgtheater művészeinek is dolgozott.

Bécsben aktív színházlátogató lett, majd bátorságát összeszedve megkereste a korszak egyik ismert színészét Bogumil Dawison-t, hogy adjon neki bemutatkozási lehetőséget. Ő nem tagadta meg a szabólegény kívánságát, akit korán reggel fogadott a lakásán. Sonnenthal A haramiák című Friedrich Schiller színdarab egyik monológját szavalta „mégpedig akkora pátosszal és lendülettel, hogy amikor a monológ befejeztével belevetette magát egy székbe, a szék darabokra tört alatta. Dawison azonban mosolygott és megvigasztalta: — Nem föltétlenül szükséges, hogy ennél a jelenetnél mindig összetörjön egy széket — mondta —, de egyébként egészen ügyesen szavalt.” Dawison mutatta be Heinrich Laube igazgatónak is, aki elismerte Sonnenthal tehetségét, és azt tanácsolta neki, hogy próbálja ki magát kisebb vidéki színházaknál, mielőtt nagyobb színházakhoz szerződne.

Első állomása Temesvár volt. Itt Phoebus szerepében debütált a „Glöckner von Notre Dame” című darabban. Bár a karrier jelentős színpadi döccenőkkel indult a városban, és ezért fizetéscsökkentéssel büntették is. De rövidesen korához és megjelenéséhez illően hősszerelmes szerepeket kap, így közönsége hamar megszerette és elismerte. Egy Sonnenthal által mesélt anekdota szerint a „József a szép mészáros” című bohózat bemutatása után egy helyi mészáros megköszönte az élethű alakítást a „kollégának”, és ajándékul egy nemzeti színű szalaggal átkötött kolbásszal ajándékozta meg. 1852-54 között már a nagyszebeni (Hermannstadt) színházban tölt hosszabb időt, majd Graz-ban élvezi az 1854-55-ös évadot, majd a távoli Königsbergbe (ma: Kalinyingrád) szerződik. Üstökösként robbant a színi világba: négy évvel azután, hogy szabólegénynek állt Bécsben, 1854-ben már Dawisont követi a pesti színpadon, miután mestere a gyenge fogadtatás miatt félbeszakította a vendégjátékát. A korabeli kritika azt rótta Dawison szemére, hogy „mindig újat akar teremteni”, de Sonnenthalt sem kímélte.

„Schiller „Don Carlos“-ában először lépett föl Sonnenthal úr, pesti fi, a címszerepben. E fiatal színész csinos alakkal, élénk fölfogással s a művészet iránt észrevehető kedvvel bír. (…) Igyekezzék azonban mindenek felett a modorosságtól menekülni. Továbbá ajánljuk, hogy mondjon le a magas tragoediáról, s szentelje magát a társalgási szerepekre, e tekintetben a „Fogház“ -ban mint gróf Walbeck, nagyon igazolta ebbeli tanácsunk helyességét. A tragoediára sem hangja, sem tehetségének intensivitása nem elegendő.”

A Burgtheaterbe – először csak vendégként – 1856. május 18-án tért vissza, és egymást követő sikerei után 1859-ben már a színház állandó művésze lett. 1860-ban feleségül vette Pauline Pappenheimet, akitől öt gyermeke született: Felix, Hermine, Edmund, Sigmund és Paul.

Sikeres császárvárosi művészként ő volt a fiatalok mintaképe. Az újságok publikálták élceit, sőt életének minden kisebb és nagyobb részletét, lábtörésétől felesége halálán át gyerekei, unokái életeseményeiig. Megjelenésével, ruháival is ő diktálta a bécsi divatot. A színpadon minden műfajban kiváló volt, az elsők között volt, akik a pátosszal teli színpadi szónoklatot felcserélték a természetes beszédre, emberi gesztusokra. Faust, Wallenstein, Moor Károly, Don, Carlos, Lear király, Hamlet, Náthán, Macbeth. Clavigo voltak legendás szerepei, de a klasszikus drámák mellett a vígjátékokban is nagyon sikeres volt. 1870-ben lett a Burgtheater főrendezője és igazgatója, 1884-ben főigazgatója. A színháznál töltött 53 éve alatt több mint 400 szerepben játszott. Visszaemlékezéseiben felsorolta a Burgtheaterben játszott szerepeit, ritka volt az a hónap, amikor csak egy új szerepet játszott. A színházi szezonban havonta 3-4 új bemutatón lépett fel, hatalmas memória kellett az újabb és újabb szerepek, szövegek elsajátításához, és tehetség azok árnyalt előadásához. Nevét az egész világon ismerték, vendégszereplésre hívták Oroszországba (1884, 1900) és az Egyesült Államokba is (1885, 1899, 1902). Kevés szabadidejében francia színdarabokat fordított német nyelvre. 1881-ben I. Ferenc Józseftől megkapta az Osztrák Császári Vaskorona-rendet és mellé lovagi címet, majd 1906-ban a Ferenc József-rend parancsnoki keresztjét is. Kitüntette a badeni nagyherceg és a bolgár fejedelem. Nem csak a közönség és az uralkodók kedvelték, hanem színész kollégái is: ő lett Osztrák Színészek Szövetségének első elnöke. Pályájának 40. jubileumára színésztársai színaranyból készült babérkoszorúval lepték meg. A koszorú felirata: „A német színművészet mesterének — a Burg-színművészei. 1896. június 1.” A levelek külső felén ez olvasható: „1856—1896”.

Budapesttel való kapcsolata – már csak szülei miatt is – mindvégig élő maradt. Egyedül az hozta lázba a pestieket, amikor a művész lemondott magyar állampolgárságáról és „osztrák” lett 1889-ben. Bár sokan vitatták, nem egy forrás úgy tudja, hogy beszélt magyarul, különben ifjúkorában nem lett volna számára meghatározó a magyar színészek hatása – Lendvay Mártont többször is emlegette –, s később nem küldött volna koszorút Egressy Gábor magyar színművész temetésére. Magyartudása minden bizonnyal megkopott; a német nyelv volt számára az anyanyelv mellett a munka és a mindennapi élet nyelve. Egy interjújában felpanaszolta, hogy tökéletesen ért magyarul, de nem beszél; az újságíró szerint a magyar kiejtése akcentus-mentes volt. Franciatudása is alapos lehetett, rendszeresen fordított francia színdarabokat színháza számára.

Amíg létezett, tagja volt a pesti Német Színház társulatának is, s ünnepnek számított egy-egy fellépése. A véletlen úgy hozta, hogy Sonnenthal nevéhez kapcsolódik a budapesti német nyelvű színjátszás vége, a Német Színház pusztulása is, 1889. december 20-án, abban az évben, amikor Sonnenthal lemondott magyar állampolgárságáról. A Gyapjú utcai színház Sonnenthal egy zsúfolt házzal kecsegtető vendégjátéka előtt gyulladt ki. Érdekesség, hogy a korábbi, az Erzsébet téren lebontott német színházban is ő lépett fel utoljára, kedvelt szerepében, a Don Carlosban. A pesti német színjátszás sokat köszönhet neki: elsősorban nagyon sok pénzt. Sonnenthal fellépéseire felemelt helyárat szabtak, s a közönség, ha már nagyon rég lépett fel a városban a művész, hajlandó is volt megfizetni az árat. Sonnenthal a nagy sztárok között is a kiemelkedően jól fizetett művészek közé tartozott, a régi fényképek fényűzően berendezett lakásában mutatják. A Fővárosi Lapok szerint 1875-ben a fizetése 9987 forint a Burgtheaterben – de az nem derül ki, hogy havonta vagy évente –, tizenöt évvel később ennek már majdnem duplája 18.000 forint, ami a budapesti színészek számára egy elérhetetlen álom volt akkoriban. Ezenfelül a bevételei kiegészültek a vendégjátékok jövedelmével, így Sonnenthal erkölcsileg, anyagilag a Monarchia leginkább megbecsült emberének számított.

A magas jövedelme arra késztették, hogy több segítő célú előadáson vegyen részt, s ezek között nagy számban szerepelnek zsidó intézmények. A pesti Gyapjú utcai német színház meghiúsult előadása is a Pesti Izraelita Nőegylet támogatását szolgálta volna, de 1869-ben fellépett a „Concordia“ izraelita jótékony egylet javára rendezett előadáson, de játszott az alföldi szegények javára is. Az 1881-es Sonnenthal-statisztika – a művész ezután még 25 évig állt színpadra – szerint 111-szer lépett fel jótékonysági esteken, akkor 25 éves színészi pályafutása alatt, és „összesen 1377 darabban s 3636-szor lépett színre, tehát évenként átlagosan 146-szor”.

Zsidósága nem volt titok. Népszerűségét nem árnyékolta be az antiszemitizmus, mert túlságosan nagyszerű volt még az aljasok körében is. A Burgtheaterben 50. színészi évfordulóját a Lessing Bölcs Nathan-jával ünnepelte. Utolsó éveiben Shakespeare Velencei kalmárán dolgozott, egy új Shylock-értelmezéssel akart fellépni az antiszemitizmussal szemben. Számára Shylock, a zsidó, a jogaiban sérült igaz lelkű tragikus hős. A századvégen Bécsben az antiszemitizmus polgárjogot nyert és megakadályozták, hogy Bécs díszpolgárává legyen. A város és a nagyvilág hódolata megmaradt: A császár kitüntette, emlékérmet készítettek róla, s halála után, 1911. november 5-én a bécsi Burgszínházban felavatták szobrát.

• 

• 

Sonnenthal halála (1909. április 4.) után minden újság közölte nekrológját, életrajzát, és a pesti „Az Ujság” részletesen beszámolt utolsó óráiról is. A prágai német színházban próbálta a Puppenschule (Babaiskola) című darabot, amikor a próba után hazatérve rosszul lett, „szélütés érte” – életében a harmadik –, és este nyolckor elhunyt. „Minden idők egyik legnagyobb művészét” az egész művelt világ megsiratta. I. Ferenc József magához kérette a gyerekeit és személyesen fejezte ki részvétét.

A színművészi pályáján unokái követték csupán. Luise énekes, zongorista és színésznő lett, s Hollywoodban hunyt el. Másik unokája a Csehországban, Németországban és Ausztriában is fellépő Helene volt színésznő.

Dombi Gábor