Talán már el is feledték (ha tudták egyáltalán) eredeti nevét, s becenevén lett sztár. Könyvek sora jelent meg róla, verseket írtak hozzá, életét filmre vették, s most kiállításon is láthatjuk relikviáit. Ami ott szokatlan: tumultuózus jelenetek zajlanak le, korukat meghazudtoló fürgeséggel és erővel lökik arrább az elbámészkodót az éltes hölgyek és urak, hogy a lehető legjobb pozícióból szemlélhessék a királynéi mídert.
Erzsébet királynéval — ha valaki még nem találta volna ki, róla van szó — az irodalmi művek tanúsága szerint a nemzet még életében bensőséges viszonyba került. A forradalmak után revelációval fogadták, hogy a királyi hitves magyarul tanul, Jókaival és Eötvössel levelez, időnként magyar ruhában jár, és szimpátiájával tünteti ki a „magyarokat”. Azt viszont nem honorálták ilyen mértékben e korban, hogy az uralkodó, I. Ferenc József is tud magyarul (kötelező volt megtanulnia), Deákkal és más nagyságokkal levelez (olykor a sajtó hasábjain), időnként magyar ruhában jár, s szintúgy kitüntet szimpátiájával magyarokat. Ferenc Józsefnek például különösen tetszett Kossuth Lajos fia, Ferenc, aki a híres koalíciós kormányban az uralkodó minisztere lett. A „nemzeti közszeretet” mégis Erzsébetet vette körül, glóriát, sőt mitológiát köré fontak. Becenevét egy (több) ország ismerte, s boronálta össze elragadtatva Andrássy Gyula gróffal, állítván: baráti kapcsolatuk átlépte az udvari etikett által szabott határt. A királynét befogadták.
A hálás (de miért?) utókor is rajongó. Erzsébet királynét lesziszizzük, de igazán hiteles (nem regényes és fantasztikus) ismereteink nincsenek róla. A köré font mítosz okai sokrétűek: magyarbarátsága, a fiát elvesztett anyával való szolidaritás, Európa legszebb uralkodónőjének képe mellett ott van a tragikus vég, és az a képzet, hogy milyen szörnyű elnyomás alatt kellett élnie a Habsburg-házban — éppen úgy, mint nekünk, magyarországiaknak. Tragikum és heroikum adja elfogadásának alaphelyzetét. A filmből, pletykából szerzett ismeretek csak színezik, de nem árnyalják a képet; így lett Erzsébet királynéból egy gyermeteg Sissi, életéből mítoszocska, mese.
A Nemzeti Múzeum kiállítására árad a hálás publikum. Láthatjuk a „bájos” szülői fészket, a gyermekeket, a fiatal pár ragyogását. Olvashatjuk verseit, elcsodálkozhatunk, milyen szűkre volt szorítva a dereka, s azon is: vajon a lábfejét éppen úgy kicsinyítették-e, mint a kínai vagy japán lányokét, vagy a természettől volt ilyen keskeny, de hosszú. A ruhái — összehasonlítva a filmbéli ruhakölteményekkel — gazdagok ugyan, mégis kopottasak, s nem az időtől; valahogy más a múlt megszépített álma, mint a valóság.
A Sissi-kép újbóli felidézéséhez elengedhetetlen volt a film bemutatása. Hatása a kiállítás látogatóin — legalábbis amíg jelen voltam — érződött: volt, aki Romy Schneidert remélte látni a díszes ruhákban, más a filmben látottakhoz mérte a bemutatott tárgyakat, képeket, a történelmet. De, azt hiszem, senki sem csalódott: hatvan forintjáért mindenki megkapta, amit várt.
Az utolsó tárlók egyikében a Sissi-legendárium legfrissebb darabja, egyik cukrászdánk árlapja volt. A három nyelven feltüntetett Sissi(fagylalt)kehely árait szemérmesen eltakarták a kiállítás rendezői. A gusztusos fagylalthalom ára pedig hozzátartozna a Sissi-történethez. Megtudhatnánk, mibe kerül egy mítosz, ha nyalni akarjuk.
Dombi Gábor
Megjelenés: Élet és Irodalom, 1992. június 5. 13. o.