A kiadó jóvoltából a könyv ingyenesen letölthető.
Letöltés PDF NEB
Letöltés PDF Infopoly
A Nemzeti Emlékezet Bizottsága ‘Magyar zsidóság a diktatúrában’ című könyvsorozatának második köteteként jelentette meg Dombi Gábor Osztályellenségek. Az 1951-es budapesti kitelepítés zsidó áldozatai című könyvét, amely az 1951-es kitelepítés eddig fel nem tárt oldalával foglalkozik: hogyan kerülhettek 7 évvel a zsidók deportálása után ismét áldozathelyzetbe a magyar zsidók. A kötet szerzője az Állambiztonsági Levéltár kitelepítése dokumentumainak egy részét dolgozta fel, középpontba állítva a „zsidónegyed”, a Budapest VII. kerületéből kitelepített zsidók történeteit és dolgozta fel szociológiai eszközökkel társadalmi mutatóikat. Tucatnyi esettanulmány foglalkozik a kitelepített zsidók sorsával, feltárja előéletüket, és néhány esetben nyomon is tudja követni a kitelepítés utáni életüket is, főként, ahol nyomára bukkant a leszármazottaknak is.
A szerző így számolt be a témaválasztásról:
Munkám során azoknak a zsidó vallású vagy származású embereknek a történeteit kutattam, akik a zsidótörvények, a deportálások, a zsidóüldözések után a kitelepítés szörnyűségeit is elszenvedték. Őket a volt uralkodó osztály tagjainak nevezni meglehetősen morbid humorra vall, még akkor is, ha a magyar zsidóság egy részének hatalmas, európai mércével mérve is különlegesen nagy szerepe volt a 19. és 20. században Magyarország modernizációjában, ipari, technológiai és társadalmi fejlődésében. De nem túlzás azt állítani, hogy a magyar zsidóság a holokauszt alatt elvesztette szinte mindenét, és a háború után békére és/vagy a távozás lehetőségére vágyott. Egyik sem adatott meg a számára igazán. A vallásellenes korszak elérkeztével a holokauszt után hívőnek megmaradt zsidók és a sztálinista rendszer által kezdeményezett anticionista – mint antinacionalista – időszak beköszöntével az Izraelbe alijázni akarók életét keserítették meg. Az új rezsim támogatóivá vált, egy jobb világ eljövetelében hívő, zsidó származású kommunisták egy része a saját bőrén is megtapasztalhatta a rendszer (vissza)csapásait.
A korszak eufemizmusa a kitelepítés kifejezés. A magyarországi németek elűzését, a magyar–szlovák „lakosságcserét” és esetünkben az „osztályellenségek” kitelepítését ugyanúgy nevezik. Minden esetben a szülő- vagy lakóhelyükről való elűzésről van szó, de a különbségek nyilvánvalók. A nemzeti-nacionalista elüldözés nyomán az új hazába kényszerítettek kap(hat)tak támogatást új életük megkezdéséhez, fedél és munka került a számukra. Az 1951-es budapesti kitelepítések esetében ez nem történt meg. Valóságos vagyonelkobzás után kerültek családok olyan helyekre, ahol hiányoztak az alapvető higiénés feltételek; esetenként nyomorúságos ólakban, istállókban laktak, vagy sokadmagukkal egyetlen szobában. Csökkentették nyugdíjukat, esetenként a családfenntartó halála után a hozzátartozók jövedelem nélkül maradtak; a hatóságok nem vették figyelembe, ha munkaképtelenek voltak, és akik dolgozni tudtak, azok sem találtak képzettségüknek megfelelő alkalmazást, tisztességes jövedelmet, és sorolhatnánk. Többtagú családokat költöztettek egy 12–15 négyzetméteres szobába, komfort, gyakran fűtés nélkül. Bár az 1951 tavaszán–nyarán Budapestről kitelepítettek nem kerültek kényszermunka- vagy internálótáborokba – mint oly sokan mások –, a szokatlan helyzetben sorsuk tragikusra fordult. Ezért úgy vélem, a „kitelepítés” kifejezés nem fedi a lényeget, ezért állítható e helyzet párhuzamba a deportálásokkal, amelyeknél az út vagy a haláltáborokba, vagy a kényszermunkatáborokba vezetett. De a lényeg ott is hasonló volt: a bűn nélküli büntetés, az „ellenség”, a fegyvertelen és kiszolgáltatott áldozat kíméletlen bánásmóddal történő megtörése. Ezért úgy vélem, jogos a deportálás szó használata.
A deportáltak iratanyagának böngészése közben az volt az érzésem, hogy nem kutató történész, hanem drámaíró kellene a sorsok, életek, szenvedések, bukások és felemelkedések feldolgozásához. A mai magyar társadalomban még többségben vannak – hozzám hasonlóan – a szocializmus idején nevelődöttek, akik számára a korszak ifjúkoruk többnyire napfényes világát jelentette. Az árnyakat szüleink gondosan elrejtették előlünk. A kitelepítésekről szinte mindenki hallott, de keveset, elégtelenül, részletek nélkül, elnagyoltan. Ahogyan sokáig én is. Mert nem esett szó a mi családunkban sem arról, hogy mit jelentett nekünk a 20. század: ükapám halálát a fehérterror alatt; a zsidótörvények okozta állásvesztést; szinte az összes vidéki rokon pusztulását; Auschwitzt; munkaszolgálatot a hidegség–ilonamajori kivégzéssel együtt; valamint a pesti gettót. És a kitelepítést is, ráadásként. De folytatva a sort: édesapám árvaházi éveit, majd a neve mellett egy – osztályidegent, osztályellenséget jelentő – X-szel a sikertelen egyetemi felvételit, mert a kitelepítéssel nem ért véget a mi 20. századunk, ahogyan más sorstársnak sem – és ki nem volt sorstársunk Magyarországon? A családom hat generációja kötődik Erzsébetvároshoz. Szűkebb pátriánk a Rumbach Sebestyén és a Dob utca, de szoros kapocs fűz minket az Orczy-házhoz, a pesti zsidóság egykori kibocsátó fészkének színteréhez. Az Andrássy út már szinte külföld, a Városliget meg ünnepélyes vasárnapok idilli világvégéje volt nekünk. De baráti vidék volt a Király utca és a kis erekként belefutó mellékutcák. A Kazinczy utca iskoláit mind általános, mind főiskola formájában magam is kijártam. Gyerekkorom óta ismerős minden zsinagóga, az udvari mesteremberek zaja, a kis üzletek világa. Még láttam a régi nyomdagépeket a Tolnairól Egyetemire magyarosított nyomda utcai ablakán bekukucskálva; a Dohány utcai pékek polcain illatozó kenyereket s a Klauzál tér egyre jobban elkoszolódó világát. A régi zsidónegyed utolsó tanúinak egyike lévén a hely története nekem családtörténet, ahol hol németül, hol magyarul gomolyognak elő valaha volt s elveszett alakok. A ma emberének már közömbös nevek, Salgó, Havas, Kardos, Gondos, Barát, Földes, Kozma nekem a szomszédokat, nagyszüleim barátait, budapesti zsidó családok tagjait jelentik. Felnőttként fontosnak éreztem, hogy a tegnapok ködös alakjainak és eseményeinek körvonalait még tisztábban láthassam. Nem csak magam miatt: a régiek, családtagok, ismerősök nevének megszentelése végett. S csak utólag derült ki, hogy Klári néni, nagymamám mindig hadaró barátnőjének családneve Friedmann, és a Rohoncon mártírhalált halt Fenyő László költő húga, vagy a mindig kedves és mosolygó Edit néni a néhai Wellesz Gyula főrabbi lánya volt. És az ismeretlen Kardos Gyula azért volt ismeretlenül ismerős nagybácsi, mert Schwarcz volt hajdanán, mint szépapám; ahogy Sándor Jenő is, a másik eltűnt rokon. Utólag derült ki, hogy Kardos Gyula és Sándor Jenő dédanyám testvérei voltak, s nem csak a bátor, kemény és szerencsés Janka néni, aki nem volt hajlandó sem elrejtőzni, sem gettóba vonulni, sem csillagot felvarrni magára a vészkorszak idején. De folytathatnám a sort Kendéékkel, Rothauserekkel, Deutschokkal, Winterekkel is. Rokonom – így vagy úgy – Magyarország. És rokonaim, felmenőim története az én történetem, s lesz majd a gyerekeimé, és az Ön, a Gutenberg-galaxis végi kedves olvasó gyerekeié, unokáié is. S hogy ezeket a történeteket, elődeink és kortársaik történeteit – jelesül most éppen a kitelepítés tragédiáját – jobban megérthessem, ezért született ez a kis könyv.
A kötete tartalomjegyzéke:
* Bevezetés
* A kutatásról
* Terror után, közben, előtt
* A magyar zsidóság élete és helyzete a holokauszt után
* A kitelepített zsidók társadalmi helyzete
* Az erzsébetvárosi kitelepítettek
* Esettanulmányok
* Széljegyzet a Királyhegyi-ügyhöz
* A kitelepítés és a nyilvánosság
* Szubjektív utóhang
* Mellékletek