Kultúraközvetítés és a magyar zsidóság (1987-1990)

I. A zsidóság Magyarországon –  történelmi vázlat

Arthur Koestlerrel ellentétben (1) el kell vetnünk azt, hogy a jelenleg Magyarországon élő zsidók ősei a kazárok uralta pusztában látták meg a napvilágot, és mint a népvándorlások népei, lépésről lépésre jöttek egyre nyugatabbra. Ennélfogva arról is le kell mondanunk, hogy ezeréves magyar államiság mellett ezeréves magyarországi zsidó kolóniákról beszéljünk. Természetesen magam sem vitatom, hogy a Kárpát-medencében legalább ezer esztendeje élnek zsidók, csupán azt állítom, hogy a jelenlegi zsidóság betelepülése 1686 (Buda visszafoglalása) után kezdődött meg. A bevándorlók első néhány hulláma pedig nyugatról érkezett.

Már a rómaiak elhagyta temetőkben rábukkantak zsidó sírokra, de a népvándorlás ideje alatt feltehetőleg nem éltek zsidók ezen a területen. Ugyanis bármennyire is toleránsak voltak Attila hunjai, akár a longobárdok, gepidák, herulok, avarok, a közbiztonság nem jutott olyan fokra, hogy letelepedett életmódhoz szokott nép, népcsoport, amely pregnánsan más kultúrával rendelkezik, magát biztonságban érezhesse. Még ha egyes kereskedők átutaztak is ezen a területen, semmilyen bizonyíték nincs arra, hogy zsidó telepesek is éltek volna itt. Az első bizonyítékok a magyarok letelepedése után jelennek meg (2), amelyekből értesülhetünk a Hungrin országban élő zsidókról. Mivel e források: levelezés József, kazár uralkodó és Chászdái ben Jiczchák ibn-Sáprut között történtek, és nem tesznek bennük említést arról, hogy a magyarországi zsidók a kazár fejedelem alattvalói lettek volna valaha, így kétséges az is, hogy a magyarokhoz csatlakozott kabarok között lettek volna zsidó vagy áttért kabarok. Inkább afelé kell hajolnunk, hogy a kalandozások után megtelepedett nép közé délről (Bizáncból), vagy nyugatról (a felbomlott frank birodalomból) érkeztek zsidók. S még egy fontos szempont: a mindenkori zsidó bevándorlást nem szabad úgy elképzelnünk, hogy a zsidók nagy tömegben jelentek volna meg – inkább családonként, kisebb közösségben történt a vándorlás, a meghatározó egyéni mozgás mellett. Mivel a bevándorlás csak fokozatos volt, tehát nem valószínű, hogy nagy tömegben éltek volna zsidók Magyarországon. Ennek ellenére  –  mint a Holocaustig többször előfordult –   sikerült elfogadtatni magukat a magyar uralkodókkal (és az uralkodó osztály egy részével), míg számukra hasznosnak bizonyultak. Jelentőségükre az Aranybullából következtethetünk, s a korabeli források szerint a magyar királyok hitelezői és áldozatai között szép számmal szerepelnek ők is. Mégis, a középkori Magyarországon (a többszöri kiűzetés és visszahívás ellenére) viszonylag nyugodt körülmények között élhettek, különösen az Árpád-házi királyok alatt. Miként Kelet-Európában mindenhol, a kialakuló királyságok számára biztosították a legmagasabb fokú gazdasági hátteret: nevezetesen Lengyelországban, Magyarországon hozzájuk fűződik a nemzeti valuta megteremtése, forgalmazása a korabeli cserekereskedelem helyett (3). Az Anjou- és Luxemburgi-korszakban életlehetőségeik beszűkültek, egymást váltogatta a kiűzetés és a visszahívás, a gazdasági helyzethez igazodva.

A középkori magyar zsidóság legragyogóbb korszaka talán Mátyás király uralkodása alatt következett be, amikor a Magyar Királyság elérte hatalma tetőpontját. Mátyás második feleségét, Beatrix királynőt Budán többszáz egyenruhába öltözött, a vállán ajándékok kilóit hordozó zsidó fogadta, élükön a Mátyás által kinevezett zsidó prefektussal, aki lóháton ülve üdvözölte a királynét. A gazdaság, a ragyogás korszaka volt ez, amely se az ország, se a magyar zsidó közösség számára nem tért vissza sohasem. S leszögezhetjük: az ország stabil helyzete, mely biztosítja a kor színvonalán való életmódot, vagy legalább a tartós létbiztonságot, előmozdította a zsidók problémamentes együttélését a befogadó nemzettel, s így ők, kisebbségben is fokozottan járultak, járulhattak az ország gazdasági, kulturális növekedéséhez, gyarapodásához.
Mátyás halála után, ahogyan szétzüllik Magyarország, úgy veszítik el esélyeiket a zsidó polgárok. Egy 1520-ban lezárt zsidó krónikából megtudhatjuk, hogy Budán erőszakos térítés folyik, s azt is, hogy ekkor volt a harmincötödik zsidóüldözés Magyarországon (4). Adatunk van arról is, hogy az ekkor felvetődött vérvád-históriában a zsidóknak adnak igazat, és a rágalmazót átadják a zsidóknak, akik egyszerűen kitekerik a calumniator nyakát. S aki ezt hitsorsai számára kijárta, nem volt más, mint Szerencsés Imre, más néven: Etele, vagy eredeti nevén Snéor (vagy Salamon) ben Efráim. A szerelme miatt  –  s szerintünk érvényesülési lehetőségei miatt –   kikeresztelkedett Szerencsés a budai közösség legbefolyásosabb és leggazdagabb tagja volt, s a héber forrású történet szerint a rákosi országgyűlés, szerelmessége miatt ítélte börtönbüntetésre (s nem azért, hogy vagyonát elkobozzák), s ezért tért ki Snéor. A kényszerrel kitérített Etele a halálos ágyán megbánta bűneit (ha voltak neki egyáltalán), s zsidóként halt meg. Véle halt a középkori Magyarország összes zsidó polgárának reménye: az utolsó zsidó úr halt ekkor meg e hazában. S ahogy közeledik a török támadás árnyéka, úgy válnak egyre kiszolgáltatottabbá a magyar zsidók: lassan az életük sincs biztonságban. A türelmi adók korszaka után, egyfajta új, magyar végítélet korszakában katonák, nemesek, polgárok könnyű prédáivá lesznek.

1526-ban a szultán  –  miután két hétig üldögélt Mátyás itt-ott beomlott falú palotájában, s kifosztotta Pest vármegye nemességét – , hajóra rakatta Buda zsidóságát, s kincseikkel együtt Konstantinápolyba vitte őket. Ezt akár szimbólumnak is tekinthetjük, hiszen a zsákmányolt budai zsidók elszállításával véget ért egy korszak a magyarországi zsidóság történelmében, mert kevés adatunk van arról, hogy a Magyar Királyság mely területein éltek, ha éltek zsidó polgárok. A királyságnak pedig –  régi nagyságához képest –  befellegzett.

Kérdéses az, hogy Budun (Buda héber neve) felszabadításáig a zsidóság milyen létszámban élt Magyarországon, akár Erdélyre, akár a megmaradt Magyar Királyságra, akár az 1541 utáni török területre gondolunk. Azt tudjuk hogy kereskedők jártak e hazá(k)ban, sőt azt is, hogy Buda ostromaikor a zsidók lelkesen védték a török katonákkal együtt a várost az életüket féltve (mint kiderült jogosan: a városba betört katonaság pogromot rendezett). Biztos adatokkal bírunk arról, hogy Erdélyben éltek zsidók  –  rabbijukat megölték az útonállók – , s az ország szélein is, így Kismartonban, Szakolcán. De ennek ellenére azt kell állítanunk, hogy jelentőségük egyáltalán nem számottevő, a kulturális, gazdasági hatásuk minimális. Az ekkor Magyarországon és Erdélyben élt zsidók leszármazottjai közül alig-alig élhetett valaki is az ország török alóli felszabadulásakor. Egész egyszerűen: ez az ország nem volt biztonságos.

Felettébb különös, de mégis igaz: a zsidóság kultúrájának közvetítése zsidók nélkül folytatódott tovább Magyarországon, mégpedig a reformációnak köszönhetően. Katolikus gyökerekbe kapaszkodik Farkas András, aki miután megjárta Wittenberget, prédikátorként megírta kisded krónikáját „A zsidó és magyar nemzetről”. A történet a két nép sorsának párhuzamosságát mutatja be az üldöztetésekben, s ez a motívum nagyon sokat jelent a számunkra.

Jelenti azt, hogy a prédikátorok tanításában nyoma sincs az antiszemitizmusnak, s azt is, hogy a zsidó sors mennyire ismert és sajnálkozást kiváltó volt hazánkban. Farkas ez írását (1538) követi a többi prédikátor is: egy szellemi pezsgésben frissülő ország ontja magából a tehetségeket és remekműveket. A legfontosabb talán a Károli Gáspár készítette Biblia-fordítás, mely 1590-ben kerül ki sajtó alól. S mivel a reformáció nagy tanításaként kis közösségek  –  és akár egyének is – , segítség nélkül olvasták és értelmezték a Bibliát, könnyen megismerhették az zsidó történelem és tanítások alapjait. S ennek igen jelentős hatása volt: a próféciákon gondolkodni és lelkesedni megtanított emberek szaladnak neki

Törökszentmiklós helyőrségének, hogy a török csapatokat megugrassák. Növekszik  a szolidaritás a közösségekben, s nem sajnálják a pénzt (1200 Ft-ot, ami akkor egy vagyon) Szegedi Kis István prédikátor kiváltására. S sokan addig-addig olvassák a Bibliát, amíg unitáriusokká lesznek, vagy mint Eőssi András, aki „kitalálja” a szombatos vallást is. Eőssi nevelt fia, Péchi Simon pedig megtanul héberül, arabul, tíz évig élve a szultán birodalmában, hogy utána Bethlen Gábor kancellárjaként is maga legyen híveinek a héber tudományokban jártas vezetője, amíg hagyják az erdélyi urak. Bethlen Gábor pedig megengedi  – talán Péchi hatására – , hogy szefárd (Spanyolországból elűzött zsidók leszármazottai) zsidók telepedjenek meg Erdélyben. Ez addig tilalom alatt állt, de e tilalmat könnyedén hágták át már korábban is. Tehát zsidók nélkül gyarapodik zsidó tudományokkal a magyar kultúra, s ez az állapot tart nagyjából 1686-ig, majd a három országrész egyesítéséig, a Magyar Királyság újbóli feltámasztásáig.

A magyarországi zsidóság második nagy korszaka kezdődik az ország újbóli egyesítésével: megindul a bevándorlás. Otthonukat persze nem önszántukból hagyják el a zsidó családok, erre rá vannak kényszerítve. Az örökös tartományok zsidóságának kellett elhagynia otthonát Mária Terézia rendeletére, mivel családonként csak egy fiú nősülhetett meg ezeken a területeken. Így egész zsidó kolóniák kelnek útra Csehországból, Ausztriából az „üres” Magyarország felé. Ugyanúgy érkeznek szinte, mint a többi telepes, a németek, szlovákok, szerbek, csakhogy őket védelmező főurak telepítik le határ menti birtokaikon, ahol annak rendje és módja szerint fellendítik a termelést, ami nem is csoda, a török és kuruc háborúk dúlta Magyarországon van mit fellendíteni. Sőt: a volt török területeken nem élnek zsidó közösségek, ők csatlakoznak a kivonulókhoz.

Amint Varga László tanulmányában kimutatta (5), az első generáció megáll a határ menti övezetekben és várakozik. Megismerik az országot, a szokásokat, az embereket. Csak a következő generáció merészkedik egyre beljebb az országba, s attól függően, hogy hol és mennyien telepszenek meg: megtanulnak magyarul. Varga László tanulmányának lényege, amit most arcátlanul felhasználunk, hogy

a/ Magyarország jelenlegi zsidóságának elei a török háborúk után telepednek le az országban;

b/ kétirányú bevándorlást figyelhetünk meg: nyugatról jövőket, akik németül beszélnek, és a kornak megfelelő európai kultúrával rendelkeznek, és egy keletről érkező tömeget, amelynek anyanyelve a jiddis, vallásosságában erősebben kötődik a hagyományokhoz, és sokkal szegényebb, mint nyugati hittestvérei;

c/ először mindkét bevándorló hullám csak a határ menti megyékben telepszik le, és csak utódaik merészkednek egyre beljebb;

d/ az 1800-as évekre az addig jellemző nyugati zsidó bevándorlás csökken, és növekszik a keletiek aránya;

e/ a keleti zsidó kifejezés nem pejoratív, hiszen a férfiak közötti írni-olvasni tudás gyakorlatilag száz százalékos, viszont a nyugatiak kultúrájával nem versenyezhetnek, s emellett nem kompakt közösségként jönnek át a határon, hanem családok, egyének, és csak itthon alkotnak újra közösségeket, melyek a haszid és mereven orthodox közösségek kivételével hamar felbomlanak;

f/ a közhiedelemmel ellentétben a bevándorlási hullám 1848-49-ben tetőzik, és utána visszaesik, csökkennek a lengyel pogromok és a kivándorlás úti céljává Amerika válik. Magyarország csak tranzitútvonalként jöhet számításba. A szabadságharc hatása, a liberalizmus utolsó védőbástyájaként megjelenő Magyarország az akkori Európában az ígéret földjének számított.

Varga tanulmánya a modern magyar zsidó történetkutatás alapműve, és nem szabad figyelmen kívül hagynunk. Ugyanis ezáltal érthetjük meg a zsidó, felekezeti, belső szembenállást, s azt is, hogy hogyan volt képes a magyar zsidóság egy része bekapcsolódni a magyar gazdaságba, kultúrába. A nyugatról érkezettek ugyanis magukkal hozzák vagyonukat, vagy legalábbis vagyonuk egy részét, így nem kell mindent elölről kezdeniük, mint szegény, elüldözött, Lengyelországból, Oroszországból érkezett hitsorsosaiknak. Meghódítják a Dunántúlt és a töröktől visszafoglalt végeket, olyan embereket adva, mit a prágai eredetű, de magyar nyelven prédikáló (Nagykanizsa, Szeged) Lőw rabbi, a Deutsch család (Arad, Temesvár) és sokan mások. A magyarsághoz való csatlakozás egyértelmű: amit Farkas András hirdetett, az most fordított előjellel jelenik meg, a zsidóság üldözések ellenére párhuzamosnak látja sorsát a magyarságéval, sőt ez lesz az ideológiája a Holocaustig. Ez a csatlakozás az asszimiláció irányában figyelhető meg a legjobban. A zsidóság túlnyomó többsége, bármilyen tájékán éljen is az országnak, magyarnak vallja magát a népszámlálásokkor, a nyelvében (nem a polgárosult németséghez, hanem) a magyarsághoz igazodik. Eleinte még együtt él a két nyelv a családokban: a magyar a jiddissel vagy a némettel, később az ország jelentős területein győz a magyar nyelv, s csak második nyelvként marad meg az eredeti, amelyet egyes generációk csupán könyvből tudnak elsajátítani. Ennek tudjuk be azt is, hogy sok zsidó csatlakozott a magyar szabadságharchoz, egyes források szerint húszezer zsidó fiatalember lépett be a hadseregbe. Ennek ellenére az ellenreformációval kezdődött, a nemesség lezüllésével lángra kapott antiszemitizmus (lásd például Gvadányi „Pöstyéni fürödés” és „Rontó Pál” antiszemita passzusait) megjelent a forradalomban is, mely ellen Petőfi is élesen kikelt. Kossuth az egyenjogúsítást csak 1849 legvégén tudta az Országgyűlésen keresztülerőszakolni de ez már a halottnak adott csókkal volt egyenértékű. Haynau a magyar zsidóságra egységesen többmilliós hadisarcot vetett ki, s hiába ágáltak a pozsonyi zsidóság legjobbjai, jelezve, hogy ők végig kitartottak a Habsburgok mellett, s ezért ablakaikkal, azok bezúzásával kellett megfizetniök, Haynau nem mentesítette őket. A végül egymillió forintra leszállított hadisarc, melyet nagy nehezen kínlódott össze a magyar zsidóság, jobb célokat szolgált, mint a katonák etetése: ez a pénzt képezte alapját a Budapesten felállított I. Ferencz József Rabbiképző Intézetnek (6).

A szabadságharc leverése után, néhány év csendes meglapulását követően kelt életre a társadalom, anyagi javai kimerülőben, pénze fogyóban volt. Ekkor indult meg a magyar kapitalista fejlődés, melyből a magyar zsidóság is jelentékenyen kivette a részét. A kereskedelem, amely a reformkorig német, szerb, görög kereskedők kezében volt, most a görögök, szerbek asszimilációja, kivándorlása után a németek és az elmagyarosodott zsidóság egy részének a kezében összpontosult. A kereskedelemből felhalmozódott tőke csak a lehetőséget kereste az invesztícióra, amit az 1850- 60-as évek konjunktúrája idején meg is talált. Feldolgozóüzemek (malmok, cukorgyárak), terménytőzsde, vasgyárak, konzervgyárak, téglagyárak létesültek egymás után, s az értéktőzsde megjelenésével beindult a kapitalista fejlődés gőzhengere is. A zsidóság évezredes üzleti tapasztalatát kamatoztatta az ország felvirágoztatásában, s jelentős sikereket ért el. A magyar nagyipar, feldolgozóipar nagy részét zsidó vallású magyarok hozták létre a hazában, de mire felértek a csúcsra, már nem mindenki volt zsidó közülük. Igazodni kívántak a magyar arisztokráciához, és az uralkodó osztályhoz, s kevesen tudtak ellenállni a teljes beolvadáshoz szükséges áttérésnek, mely az elnyert vagy „vásárolt nemességhez amúgy is jobban állt. Létrejött az Erdei Ferenc által felvázolt társadalmi szerkezet, melyben a zsidóság egy része otthon érezte magát. Annak ellenére, hogy a negatív előjelek már sorakoztak, a millennium transza átragadt a zsidó polgárokra is.
Annak ellenére, hogy a polgári kultúra közvetítése simán folyt (viselkedés, öltözködés, olvasási szokások, könyvkiadás, sajtó, sőt étkezési szokások átadása is) törésvonalak képződtek, először csak a zsidóságon belül. Az 1868-ban egyenjogúsított zsidóságon belül felvetődött az a kérdés, hogyan lehet élni az egyenjogúsítás adta lehetőségekkel, az asszimiláció milyen fokáig menjenek el vallásgyakorlatukban, érezvén megjelenésük idegenségét (főképp a keleti zsidóság leszármazottai). Az ellentét azt tükrözte, hogy a zsidóság egy része teljesen bekapcsolódott vagy bekapcsolódni kívánt az európai és magyar fejlődés menetébe, és ezt külsőségekkel is a világ tudomására hozta (magyarnyelvű Szentírás-magyarázatok, orgona a zsinagógában, európai öltözködés, a pajesz elhagyása, német nyelv a jiddis helyett a magyar mellett stb.), mint például (már korábban is) Rózsavölgyi Márk, Falk Miksa, Goldmark Károly, Kiss József stb. A magyar zsidóság egy másik része viszont ragaszkodott a hagyományokhoz, azok teljes megtartásához, mondván, ha így nem vagyunk jók, akkor sehogy sem vagyunk azok. Orthodox ruházatát megtartotta Wahrmann Mór, az országgyűlés egyik legkorábban taggá lett képviselője a zsidóság köréből és sokan mások. De a hagyományok továbbvitele igazából nem a fodrászat és szabászat kérdése volt, hanem a vallásé. A zsidó vallás modernizálására létrejött törekvés nem volt új, a magyar nyelv is megjelent a liturgiában, de a neológok a vallás teljes modernizálásának kérdését vetették fel, a Sulchán Áruch teljes érvényességét (lásd később) vitatták. Különösen kiéleződött ez a probléma a Rabbiképző Intézet felállításánál. Az 1877-ben alapított intézmény létrejöttét a neológia és orthodoxia nagy csatája előzte meg. A Haynaunak befizetett pénzből Ferenc József rendeletére egy zsidó iskola-alapot hoztak létre, amely –  mivel elérkezettnek látták rá az időt – felosztásra várt. Felosztásra, ugyanis olyan hitközségek is jelentkeztek pénzért, akik nem fizettek bele semmit, szegénységükre hivatkozva. Petíciók és botrányok után (7) végül megállapodtak a Rabbiképző felállításában, s ez a pesti zsidóság győzelmét hozta a vidéki hitközségek felett. Ez megpecsételte a neológia és orthodoxia szétválását. A neológia fellegvára és tudományos központja a Rabbiképző lett világhírű tanárai révén, az orthodoxia fellegvára Pozsonyban volt: Jesívák éltették tovább a régi hagyományokat.

A gazdaságon és vallási változáson túl az irodalomnak és a sajtónak volt nagy kultúraközvetítő szerepe. A szabad, értelmiségi pályákon való tömeges zsidó megjelenés alapja a zsidó nevelési hagyományokban keresendő. A hároméves korától írni, olvasni és főképp gondolkodni tanított gyerekek hamar megtalálták a helyüket az európai kultúrában is, amikor nem vallási szöveget, hanem tudományos problémákat boncolgattak (8). A zsidó mecenatúra, irodalomszervezés polgárjogot nyert Magyarországon, a polgári irodalom, a liberalizmus gazdagodott általuk. Singer és Wolfner, A Hét, Az Est-lapok, a magyar operett és kabaré, Bródy Sándor, Hunyady Sándor, Molnár Ferenc, Szabó Ervin, Nagy Endre, Emőd Tamás, Hatvany Lajos, Ignotus és a többiek egy másik Magyarországot kínáltak, ahol a kultúra semmivel sem kevesebb és alacsonyabb rendű, mint Párizsban. A másik olyan kulturális érték, melynek közvetítéséből a zsidóság egyes képviselői sokat vállaltak: a szocializmus és eszmerendszere, melyet sokan a zsidó messiás-tan leképeződéseként magyaráznak. (Ezzel nem érthetünk egyet, ugyanis egy jobb élet vágya nem csak a zsidóságban van meg. Az összetett kérdéskomplexum megválaszolására máshol teszünk kísérletet.)

A magyarországi zsidóság életében jelentős fordulatnak értékelhető a Tanácsköztársaság bukása, amely szabad utat engedett a magyar fasizmusnak. A zsidóellenesség állami politika rangjára emelkedett, és megmerevedett a társadalmi hierarchia, melyet a kormány megtűrt ellenzéke, a népi mozgalom sem tudott lebontani. Ebben a helyzetben a zsidóság fejlődése is lelassult, a születések száma jelentősen csökkent, a numerus clausus, majd a zsidótörvények emberek ezreit hajtották el az országból. Még jelentős zsidó alkotások születtek, Kóbor Tamás, Zsolt Béla, Heltai Jenő, Szép Ernő, Királyhegyi Pál és a többiek jóvoltából, de a pangás éveinek látjuk ezt a korszakot, mely után ott jött a Holocaust szakadéka. A zsidókra, mint jó szakemberekre szüksége van az országnak  –  hirdette Bethlen István – , a Parlament megszavazta a zsidótörvényeket. A racionalitás népe belezuhant a irracionalitás tűzzel bélelt poklába. A kulturális javakat közvetítő és toleranciát, állampolgári egyenlőséget hirdető zsidóság ebben a helyzetben tehetetlennek bizonyult. Magyarországon oly kevéssé jelentős cionista mozgalom (relatív jelentéktelenségének oka: a magát asszimiláltnak tekintő hazai zsidóság zöme nem vállalt közösséget az akkor még „idegen”-nek, „nacionalistának” tekintett ideológiával) megpróbálta menteni a menthetőt, erejéhez mérten sikeresen.

A Holocaust után új helyzet állt elő. Jelentősen megfogyatkozott a zsidóság, a megmaradtak elszegényedtek, testileg, lelkileg összetörve kezdtek új életet a honi romokon, vagy kivándoroltak. A visszatértek között is magas volt a halálozások száma. A Joint (9) támogatásával a megmaradt hitközségek kísérletet tettek arra, hogy újjászervezzék hitéletüket, s a visszatérőket talpra állítsák. 1948-ig a zsidóság világi és vallási képviseleti szervei erélyes érdekérvényesítési küzdelmet folytattak (például követelték, hogy a Magyar Nemzeti Bank az amerikai csapatok által Németországban lefoglalt aranykészletét adják át a magyar zsidóságnak kárpótlásul az elkobzott és elrabolt holmik ellenértékeképpen), de ez egyre inkább nehézségekbe ütközött. A magyar állam csak szóban és csak részlegesen ismerte el a zsidóság kárpótlására vonatkozó igényeket, s emellett fellépett az egyházak ellen, így az izraelita felekezet ellen is, melynek egyre nagyobb gondot okozott intézményeinek üzemeltetése. A megmaradt zsidóság is igen megosztott volt. Sokan elfordultak a vallásosságtól, megnövekedett a vegyes házasságok száma, sokan kapcsolódtak be a kommunista mozgalomba, s váltak az új állam és új rezsim lojális híveivé. Ezt az új apparátus erőteljesen kihasználta (10). Mások a cionizmus híveivé váltak  –  mely ekkor élte virágkorát Magyarországon – , és kivándoroltak Palesztinába, illetve később Izrael Államba. De felettébb érdekes az, hogy a megmaradt és itthon maradt zsidóság zöme nem  állt át az asszimilációról a disszimilációra, noha erre minden oka megvolt. Amikor az új állam a diktatúra felé fordult, a hitközségeken kívüli zsidó szervezeteknek vagy fel kellett adniuk magyarországi pozíciójukat, vagy be kellett vonulniuk a felekezet ernyője alá, hogy átvészelhessék a korszakot. Az izraelita felekezet így gyakorlatilag gyűjtőmedencéje lett az összes zsidó irányzatnak, melyek a politikai változásokig a hitközségek szárnya alatt bár nagyon megfogyatkozva megmaradhattak. A hitközségeket az államnak elnyomni, megszüntetni a diktatúra eszközeivel nem állt érdekében, inkább úgy tűnik, hogy hosszú távú felszámolódásra számítottak. Ez részint a természetes fogyáson, részint Izrael elszívó hatásán alapult. Meggyőződésem, hogy a Magyarországi Izraeliták Országos Irodájának és később a Magyarországi Izraeliták Országos Képviseletének magatartását ez az óhaj sok tekintetben motiválta, s ha nem is mindenki, de a vezetők zöme ezt elő is segítette (a meglévők megmaradása érdekében –  talán).

Várdy Péter szerint (11) a magyar zsidóság léte mindenkor a magyar külpolitika függvénye volt, s ezt cáfolni nem áll módunkban. S ez a külpolitika korszakonként változott, de nyitást csak a hetvenes években hozott a zsidóság számára. Mivel a lehetőségek csak egy „felekezet” számára voltak adottak kifelé, a magyar nem zsidó társadalom felé kultúraközvetítésről egyáltalán nem beszélhetünk, hacsak annyiban nem, hogy Auschwitz traumája megérintette a nem zsidó polgárokat is, és az antiszemitizmus ereje csökkent, ha nem is tűnt el teljesen. A belső mozgások, események, ünnepek, s a könyvkiadás is visszafogottabbá vált, szinte illegalitásba vonult a felekezet. Ennek oka az állandó rettegés az antiszemitizmustól és a belügyi, rendőrségi, állambiztonsági megfigyeléstől. Ha lehet, még zártabban élt a zsidó közösség Magyarországon 1948-at követően, mint kétszáz évvel korábban.

A magyar állam és a magyar izraelita hitfelekezet kapcsolatát az 1948. évi Egyezmény (12) és „A vallás és közoktatásügyi miniszter által 1162-11-7/1950 szám alatt jóváhagyott a Magyar Izraelita Vallásfelekezet Egységes Szervezetéről szóló Szabályzat” (13) rögzítette. Az egyezmény és e szabályzat leszögezte a zsidóság kizárólagos vallási jellegét, ezáltal csak a hitélet keretén belül ismert el bizonyos „zsidó” önszerveződési jogokat. E két dokumentumtól mindkét részről eltéréseket tapasztalhatunk, részben az állami irányítás érdekeinek megfelelően, részben a zsidóságot érő, továbbható asszimiláció, kihalás és pénzügyi eszközök elégtelensége folytán. De egyértelmű volt már akkor is, és főként később, hogy a zsidóságot nem lehet kizárólagosan vallásként definiálni. „.. a zsidóság egy része … nem csak vallásilag tekinti magát zsidónak. Ez a jelenség identitásproblémákat is felvet: a zsidó származásúak, de magukat magyarnak vallók nagy táborán kívül ugyanis olyan, magukat zsidónak valló egyénekkel is találkozhatunk, akik nem vallásosak, tehát zsidó mivoltukat a mai közfelfogás és felekezeti mozgástér által adott kereteken kívül, valamilyen más identitásforma keretében élik meg”. (14) S miként mindenhol, a zsidóságon belül is a fiatalabb generáció kezdte elvitatni a zsidóság kizárólagos vallási jellegét, közösségformáló alternatívaként számon tartva a kulturális hagyományokat, a történelmi sorsközösség-tudatot, akár a cionizmust. A hatvanas években már elindult, de elvetélt mozgolódás a nyolcvanas években ütötte fel újra a fejét. Ekkor már sorra alakultak meg a baráti társaságból kinövő körök, szervezetek, melyek helyet kívántak maguknak a nap alatt. A kultúraközvetítés nagy munkáját ők is vállalták. Igen hamar megszületett ennek az ideológiája is: meg lehet különböztetni pozitív és negatív zsidót. Ez utóbbi jelenti azt, akit csak környezete, mások tekintenek zsidónak, s önmaga elszakadt gyökereitől. Ő az, aki zsidósága hátrányaiban részesül csak. A pozitív zsidó a kisebbséghez tartozás tudatán túl megpróbálja elsajátítani, az életébe beépíteni ennek előnyét, a közösséghez tartozás tudatával kikerülvén az identitásválság problémáját, megtalálva önmaga helyét mind a zsidóságban, mind a magyarságban. S feltételként megszületett, hogy minden, e körhöz tartozó próbáljon úgy gondolkodni, hogyha mindenki úgy cselekedne, mint ő, fennmaradna-e a zsidóság.
De mivel ez az ideológia csak az egyén szándékaira épül, anélkül, hogy lehetőségeit figyelembe venné, felvetődik a kulturális (és bármilyen) tradíció átszármaztathatóságának lehetősége, illetve lehetetlensége. Egyrészt a társadalmi változások felgyorsulása miatt nehéz átadni az öröklött identitásmintákat, másrészt a zsidóság zömének újra kell tanulnia a magyarországi zsidó hagyományokat, mivel azt szüleik nem, vagy csak részben adták át a zsidóságtól való elfordulásuk miatt. Ehhez járul még, hogy a hitközségek defenzív politikája, a fiatalok bárminemű kezdeményezésének elutasítása nem segítette elő a kibontakozást, ez a gát részben még ma is fennáll. Hamarosan pedig nem lesz kitől tanulnia az újabb generációknak, ugyanis az öregek egy része nem adja át a tudását, másik része pedig, mielőtt átadná: meghal. S végül: alig-alig tudja valaki is azt, hogy mi az, amit muszáj, mi az amit lehet, mi az amit szeretne megtanulni.

A magyar zsidóság széthullása már igen előrehaladt folyamat volt, amikor a politikai változások előszele lehetőséget biztosított a zsidó, felekezeten kívüli önszerveződésre. A felekezetnek az önfelszámolást nem sikerült teljesen végrehajtania, de a szétesés megnyilvánult a mindennapi társaslét, a helyiségek hiányában, a kicsinyes áskálódásokban, a zsidó épületek és értéktárgyak elkótyavetyélésében, a rosszindulatban, az úgynevezett „zsidó összetartás” teljes hiányában. Míg a változásokig a közösségalkotásnak az elemi feltételei sem voltak meg, kérdéses, hogy most miképp tudnak élni a lehetőségekkel. Ha a jelenlegi trend folytatódik, vagyis csak egyes személyek kívánnak maguk mögé politikai hátteret szervezni egyéni céljaik elérésére, akkor vége a magyar zsidóságnak, mert szervezeteik és értük dolgozó vezetőik nem lesznek. „Amíg veszekedés van a zsidók között, addig a zsidóság is létezik” –  tartotta Scheiber Sándor. De ez a veszekedés már csak meggyorsítja a felbomlást, a stagnálás évei miatt pedig évről évre többet kell áldozni a megmaradt keveseknek azért, hogy a magyar zsidóság és kultúrája fennmaradjon. Bár egyes jelek azt mutatják, hogy van kiút ebből a sötét alagútból, mégis, nem tudom, hogy a magyar zsidóság (mint közösség) léte, már nem árnyjáték-e csupán…?

II. Az izraelita felekezet élete
(pszichohigiéné és kultúraközvetítés 1945-1987)

A Holocaustot túlélt magyar zsidóság tragikus egészségi állapotban kezdte meg új életét. A gettóból, koncentrációs táborokból kikerült emberek sorra haltak meg végelgyengülésben, szívbajban vagy őrültek meg. (15) A megrázkódások emlékei sokféle formában törtek elő idegrendszerükből. „El nem intézett emlékek, nem realizált veszteség, meddő ressentiment, kollektív járadékneurózis, ím ez a maradék-zsidóság lelki keresztmetszete 1946 őszén.” (16) „A mai felnőttek egy része gyerek volt az üldözés idején. A bujkálva menekülő későbbi árvákról végzett holland vizsgálat kimutatta, hogy az életkor függvényében általánosak a lelki sérülések, jellemfejlődési rendellenességek, depresszív és félelmi szindrómák, pszichoszociális elégtelenségek, érzelmi rendellenességek, közösségi (viszony)zavarok, identitásproblémák stb. Egy másik, 1960-ban végzett vizsgálat ötven volt deportáltnál, akik az üldöztetés idején öt-huszonöt évesek voltak utóhatásként többek közt a következő rendellenességet találta:

100%: erős ingerlékenység, sértődékenység, agresszív rohamok, depresszió, visszahúzódás

98% fejfájás

92% apátia

88% memóriazavarok, koncentrációs gyengeség

84% álmatlanság

82% rémálmok

66% közösségi viszonyzavarok

64% fáradékonyság

De nem csak az akkori gyerekek (a ma felnőttjei) sérültek, az üldözés utóhatásai a következő generációban, a ma fiataljaiban is jelentkeznek.” (17)

A trauma feloldását magyar zsidó, nemzetközi (WJC)(18), és amerikai (Joint) szervezetek próbálták segíteni személyes egzisztenciák kialakításának anyagi támogatásával, a kivándorlás elősegítésével, az árvaházak, népkonyhák, szálláshelyek megteremtésével, a hitközségek és a hitélet újjászervezésével. De emellett felgyorsult az asszimiláció is, így a zsidó közösség csak a támogatásért hozzá forduló zsidókat segítette. A gyors fejlődés a fordulat éve után megtört, Stöckler Lajos (a MIOI elnöke) elítélése után meg is állt. A lényegi változás a hatvanas-hetvenes években indulhatott el a könyvkiadás rendszeressé válásával, majd a külföldi kapcsolatok normalizálásával. De az ötvenes évek és 1956 traumáját a zsidóság ugyanúgy megsínylette, mint 1944-ét. A hitélet, az oktatás, az intézmények karbantartásának fehér foltjai tarkítják így a magyar zsidóság 1945 utáni történetét. A pszichés zavarok feloldatlansága, a gyászmunka elvégzésének hiánya továbbra is fennmaradt a hitközségekben és a magyar társadalomban is. Ezért csak szűk korlátok között beszélhetünk pszichohigiénés tevékenységekről.

A lelki egészségvédelem (pszichohigiéné) fogalma összekapcsolódik olyan cselekvésekkel, tevékenységi formákkal, életmódbeli formaváltásokkal, amelyek egy törés vagy akár a megszokott ritmusból való kizökkenés nyomán pszichés zavarokhoz vezetnek; s ezek megelőzésével, kiküszöbölésével. Tehát a tárgykör felöleli magát a pszichés tevékenységet, annak kontrollálását, segítését (pszichológusi, pszichiáteri kezelés), a megszokott életforma biztosítását (tradicionális zsidó szokások fenntartása, kóser étkeztetés), a nyugodt pihenés biztosítását a magányosok és öregek számára, a zsidóság kulturális értékeinek megőrzését, a kultúraközvetítést is.

A felekezet tevékenységét vizsgálva azokról beszélünk, akik valamilyen szálon kapcsolódnak az izraelita felekezethez. A kultuszadót fizetők száma 1945-46-ban: 15000 fő; 1956-ban: 16000. (19) Ma ez maximálisan, az orthodoxiát is beleszámítva: 20000 fő. (20) Ezen kívül ide számíthatjuk azokat is, akik felekezeti „kulturális rendezvényekre” járnak –  akár csak évente egyszer is –  (kiddus, Gál György Sándor Kulturális Központ, Channuka, Purim, koncertek stb) maximálisan 10000 fő. Akik a „kasrusz” (vallási felügyeletet igénylő élelmiszerek ellenőrzése) intézményeket látogatják, a Szeretetotthon, a Szeretetkórház szolgáltatásait igénybe veszik: orthodox és Páva utcai étkezde: 1000; Szeretetkórház: 300; Szeretetotthonok: Alma utca és Újpest: 100 fő.
20 000
10 000
 1 000
   300
   100
31 400 fő maximálisan.

Tehát becslésem alapján a magyar zsidóság egyharmadának van közvetett vagy közvetlen kapcsolata a felekezet életével. Természetesen ez az állítás csak akkor lehet igaz, ha a becslésem megközelítően pontos, és ha a magyarországi zsidóság száma eléri a százezret. Ha ez utóbbi nem lenne igaz, az arányokat akkor is igaznak tartom. Ebből az is kiderül, hogy a magyar zsidó származású polgárok zöme nem kapcsolódik a felekezet életéhez, közömbös, vagy más formákban gondolkozik.

A kapcsolódási pontok az intézményrendszernél figyelhetők meg, s ezért a BIH intézményeinek vizsgálata és használóik véleménye volt számomra irányadó. Ezek az intézmények sajnos nem versenyezhetnek más, nagyobb vallásfelekezetek modern(ebb) intézményeivel, és főként zsidók számára nyitottak. A vallását gyakorló zsidóság nagyobb része időskorú ezért központi feladat az ellátásuk.  Problémát okoz némileg a zsidóság kettős tagozódása is, a neológ és orthodox hitélet és intézmények élete egymástól teljesen függetlenül folyik.

Intézménytípusok szerint a tevékenységi formákat három fő csoportra oszthatjuk: kasrusz, szociális és kulturális. A kulturális intézmények és tevékenységi formák közé számítjuk a vallásiakat is.

Kasrusz intézmények

A zsidóság vallási törvényei meghatározzák a fogyasztható és a tiltott élelmiszereket (21). Az intézmények köréből „kasrusz” kifejezéssel illetik a népkonyhákat, árusító helyeket, vágóhidakat. A szó maga a vallási felügyeletet igénylő  élelmiszereknek a vallásközösség, illetve a rabbiság által való felügyeletét, ellenőrzését jelenti, magában foglalja az állatok rituális levágását, a higiéniának megfelelő szállítását, feldolgozását és főzését. Ezek az eljárások az ősi hagyományokhoz kötődnek. Az ilyen, vallásilag minden szempontból megfelelő ételt, élelmiszert nevezik kósernek.
Kóser hús árusítására Budapesten kilenc neológ és három orthodox mészárszékkel rendelkezett BIH 1987-ben: négy neológ, két orthodox. Vidéken is volt mészárszék, így Miskolcon, Szegeden (1990: Miskolcon és Debrecenben), ha „valahol nincs, a húst odaszállítják. A budapesti mészárszékeket Vácról és négy budapesti vágóhelyről látják el. Ezeken túl a kasrusz intézményekhez tartozott két budapesti szalámi- és kolbászárú üzem  –  egy neológ, egy orthodox – , készítményeik külföldre is eljutnak. (1990: csak egy kolbászárú üzem.) (22) Az orthodox tagozat bevételeinek jelentős részét képezi az élelmiszerekkel való kereskedelem és előállításuk: 1986-ban 26000 kg maceszt állítottak elő, lekvárt, szárított tormát, paprikát, szalámit, kolbászt hoztak forgalomba, italok közül sligovicát, barackpálinkát és kóser bort.
Külföldre a Hungarocoopon és a Monimpexen keresztül exportálnak. A kóser hús a mészárszékeken kívül az éttermekbe és a központi konyhákba is elkerül. Budapesten három felekezeti kóser konyha működik. A legtávolabbi múltra a Hanna orthodox konyha tekint vissza. Eredetileg a mai Kertész utcai iskola helyén működött népkonyhaként. Részben megtartotta népkonyhai funkcióját, részben a Magyarországra látogató külföldiek ellátását biztosítja. 1984-ben egy emelettel bővült, amit főként külföldiek és vastagabb pénztárcájúak látogatnak. A népkonyhán az öregek, a magányosak, a kóser ellátást igénylők (és külföldiek) számára főznek. Naponta hetven fő fogyasztja el helyben az ebédet, húsz-harminc személynek szállítják haza, akik nem tudják elhagyni lakásukat. Külön konyhája van a Szeretetkórháznak, ahol a kétszáz ágyas kórház betegeinek és a kb. száz fős orvos- és ápolói karának, munkatársainak és a Szeretetotthon gondozottjainak és gondozóinak főznek, illetve készítenek háromszor naponta ételt.

A legnagyobb budapesti kasrusz intézmény a IX kerületi Páva utca 39/b-c alatt található, az 1980-ban felújított szociális konyha. 1959-ben 2500 főnek főztek napi egyszeri meleg ételt, ebből 2200 főnek ellenszolgáltatás nélkül. (23) 1987-ben 900 személyre főztek, s ebből ingyen ebédelt 600-650 fő. A modern felszereléssel ellátott intézmény csak húsos konyha, ezért tejes ételt nem készíthetnek. A konyhán nem lehet ebédelni: öt tálalókonyhájuk van, ahol az ételt felszolgálják. Ezek kisebb ebédlőhelyiségek, amelyek melletti kisebb konyhán felmelegítik, tálalják az ételt.

Tálalókonyhák és az ellátottak száma:
Páva utca:              kb. 100 fő
Váci út 6.:              kb. 260 fő
Garay tér 6.:           kb. 100 fő
Nagyfuvaros utca:  kb. 100 fő
Síp utca:                 kb. 150 fő
József krt. 27:         kb 100 fő

Sokan kis ételhordókkal viszik el az ebédet és főképp a repetát, mert akkor vacsorára is tudnak az itt étkező kisnyugdíjasok mit enni. A szociális konyhán ebédelők többsége idős, magányos ember, sokuknak az ebédtársak jelentik egyedül az emberi társaságot. Sokan vannak olyanok is, akik magatehetetlenül, otthonukhoz kötve élnek, s ezek az idős emberek rászorulnak arra, hogy az ebédet hozzájuk elszállítsák. 100-200 között mozog az ellátottak száma. A házhozszállítást négy kocsi végzi négy turnusban.

A szociális konyhán 250 fő fizet az étkezésért. Közéjük tartoznak a Rabbiképző, az Anna Frank Gimnázium diákjai és tanárai, a Budapesti Izraelita Hitközség dolgozói, s mindazok, akik ezt maguknak megengedhetik. Egy ebéd ára 1987-ben, az anyagi helyzettől függően 25-50 Ft között volt.

Azok, akik a kasrusz intézmények ingyenes ellátását igénybe veszik: kisnyugdíjasok, szociális támogatásból élők –  nagyon kevés pénzzel. Zömük már régen nem vezethet kóser háztartást, mert annak árai megfizethetetlenek. Mivel a szociális konyhán dolgozók között alig van vallását őrző zsidó, így szombaton is dolgozhatnak, főznek. A konyhán étkezők vasárnapokra fejenként hat tojást kapnak. Sokan, nagyon sokan várják nap mint nap a meleg ételt, a társaságot, s az emberi szavakat.

Szociális intézmények

A zsidóság életében minden korban központi helyet foglalt el a rászorulók segítése. A jótékonyság első szervezett formái a mózesi könyvek etikáján nyugszanak, s ezek már a bibliai korban megvalósultak. Az emberszeretet, a jótékonyság a zsidóság számára nem érdem és nem erény, hanem csupán kötelességteljesítés, mert általa csak az igazságosságnak teszünk eleget. A héber nyelv ennek nyomán a jótékonyságot és az igazságot ugyanazzal a szóval jelöli (cedókó). A mózesi törvénykönyv a tulajdonjogot nem terjesztette ki a földbirtok és a vetés szélére, sem az elszórt kalászokra, sem az eltévedt nyájra, sem a hetedik év –  szombatév –  termésére, hogy az a szegényeké, özvegyeké, árváké legyen (24). A mózesi törvények rendelik el az évenkénti tized fizetését az özvegyek, árvák, papok és a vendégül látandó idegenek számára. A Biblia ezeken kívül számos más helyen tartalmaz figyelmeztetést, amelyben követeli az irgalmasság gyakorlását (Jesája, Ámosz, Zsoltárok). A talmudi korban már azt tartották, hogy a jótékonyságot úgy kell gyakorolni minden szegénnyel szemben,  ahogy annak szükségletei és korábbi igényei megkívánják. A Talmud előírja a feltétetlen diszkréciót, hogy a nyilvánosság ne bántsa és ne alázza meg a támogatásra szorulót. A 98. zsoltár Midrása szerint a jótékonyságnak hét ága van:

–  Az éhezőknek ételt, a szomjazóknak italt nyújtani.

–  A mezíteleneket felruházni.

–  A betegeket meglátogatni.

–  A halottakat eltemetni, a gyászolókat megvigasztalni.

–  A foglyokat kiváltani.

–  Az árvákat felnevelni, menhelyet nyújtani a hajléktalanoknak.

–  Hozományt biztosítani árva lányok részére.

Ezek a tételek a korabeli zsidó államban nem csupán szokások voltak, hanem intézményesített, karitatív egyesületek alapjai. Minden községnek volt egy jótékony adományokat gyűjtő szekrénye, mely a község szűkölködőinek szükségleteire szolgáló pénzt tartalmazta, akik péntekenként megkapták a heti élelmükre és ruházatukra szükséges összeget. A középkorban a legszegényebb gettóban is létesült jótékonysági alap, sőt egyenesen kötelező adónak fogták fel, s a tehetős nőket és gyermekeket is megadóztatták. Ilyen célra az átlagos jövedelmű zsidó bevételeinek 10%-át tartozott átadni a hagyományok szerint (25). A gettók fennállásakor a hitközségekben szegénytámogató, ruhaosztó, nevelési, árvasegítő és -nevelő, beteglátogató, aggokat támogató egyesületek működtek. (26)

A XX. századtól kezdődően ezek az egyesületek nemzetközi és nemzeti szintre emelkedtek a lokális szervezetek mellett. Ilyen volt például az Alliance Israelite Universelle. A Magyar Zsidó Lexikon általános összehasonlítást végzett a nemzetközi és a magyar szervezetek között, felmérve, milyen intézményes forma vert gyökeret Magyarországon, illetve kapcsolódott be a nemzetközi munkába. A Lexikon adataira építve ezt az összehasonlítást az 1929 utáni tevékenységekre mi is elvégeztük.

	1929	1945	1959	1987
Üldözöttek, emigránsok támogatása	–	+	–	–
Szűkölködők segélyezése: élelem, fűtés, szegény gyerekek taníttatása	+	+	+	+
Kórházak, rendelők, betegsegély	+	+	+	+
Börtönlátogatás	–	–	–	–
Bűnöző gyerekek átnevelése, „bukott” nők foglalkoztatása	+	+	–	–
Vakokat, bénákat, siketeket támogató egyesületek	+	+	–	–
Aggok menhelye, árvaellátás	+	+	+	+

Természetesen ennél az összehasonlításnál figyelembe kell venni, hogy az 1945, 1959, 1987-es intézmények vizsgálatakor egy számában töredéknyire olvadt zsidóságról és vagyonilag szegény közösségről beszélhetünk. Ebből következik az is, hogy a támogatottak köre szűkebb, és az is, hogy a társadalmi változások nyomán ezekből a feladatokból az állam igen sokat átvett. Ez nem jelenti azt, hogy a zsidóság számára a jótékonyság ne lenne fontos hajtóerő, de az nyilvánvaló, hogy részben a zsidóság mai anyagi helyzete, másrészt a társadalmi viszonyok átrendeződése folytán az itt említett jótékonysági, szociális működési formák közül kevés él tovább.

Kiegészítések a felsoroláshoz:

2. A rossz szociális helyzetben levők támogatása az állami szociálpolitika feladata lenne, mivel az e célt szolgáló intézményeket korábban megszüntették. Ezt a munkát ellátni mégsem képes. Ezért a rászorulók egyforma eséllyel fordulhatnak mind a tanácsokhoz (önkormányzatokhoz), mind a hitközségekhez. A közvetlen támogatásra szorulók a neológ Központi Szociális Bizottsághoz (KSZB), vagy az orthodox Bikur Cholim betegsegélyezőhöz fordulhatnak.

3. A BIH önálló kórházat tart fenn. A kétszáz ágyas kórház kétharmad része a kórházi betegek gyógyítását, harmada pedig a gyógyíthatatlan, és magatehetetlen betegek ápolását látja el. A kórház kasrusz intézmény is, de a Szeretetotthon (Újpest) lakóira is itt mosnak. A Szeretetotthon gondozottait naponta rendelő orvos fogadja a házon belül, s szakképzett ápolóik vannak, így az egészségügyi felügyelet megoldott.

4. Az idős emberek számára három felekezeti intézmény szolgál otthonul, amennyiben egy intézmény egyáltalán otthon lehet. Ezek közül kettő áll Budapesten, egy pedig Szegeden, Ezek szociális otthonok, amelyeknek a kóser étkezésen és az időnkénti –  nem rendszeres –  imán kívül semmi speciális felekezeti jellege sincs. Az „állam tudtommal öt olyan otthont tart fenn az öregek számára, ahol rituális, kóser kosztot kaphatnak a gondozottak.

A budapesti orthodoxia otthona az Alma utcában, a neológoké a Berzeviczy utcában van, a gyönyörű zsinagóga mellett.
A Szeretetotthonokba bekerülni nem egyszerű. Feltételként megkívántatik, hogy az idős emberek korlátozott körű életvitelre azért képesek legyenek, ezen értve:

a/ ne szenvedjen olyan előrehaladott betegségben, amely állandó felügyeletet igényel;

b/ kísérelje meg az otthon közösségébe való beilleszkedést;

c/ valamilyen –  minimális szinten –  képes legyen önmagát ellátni. Feltételként állapították meg azt is, hogy az ide bekerülőnek a saját akaratából, önként kell az otthont szállásul kérnie, s nem valamilyen kényszer hatására. (Feltehetőleg a család kényszerét próbálták meg így minimálisra redukálni, bár ez a zsidó családszemlélet hagyományainak gyökeresen ellentmond.) Ha a kérelmező megfelelt, s hely is van a részére, akkor meg kell állapodnia a hitközösséggel a havonta fizetendő díj nagyságáról és vagyonának kezeléséről. Ez a gondozott elhunytával vagy az örökösre, vagy ennek hiányában a hitközségre száll.

Az újpesti otthon mai helyén 1976 óta működik. Régente ez a zsinagóga melletti ház az újpesti rabbi lakása volt, és itt állt a körzet és a rabbi hivatalának épülete is. Erre még egy emeletet húztak, és abból alakult ki az otthon. A volt rabbilak fogadja be az ebédlőt, a társalgót és az imatermet. Az otthon –  bár a legjobb állapotban levő intézmények közé tartozik –  sokak szerint felújításra szorul, mivel a rossz alapozás miatt, a falak méter magasan vizesek. A többségében kétágyas szobák tágasak, világosak. Két háromágyas szoba van. Mivel kórházi jellegű felszereléssel látták el az otthont (vaságy, éjjeliszekrény), sokan kisebb-nagyobb emléktárgyakkal teszik barátságosabbá szobájukat. Van, aki tévéjét, rádióját is elhozta ruháin kívül. Sokuknál ott vannak a falon, az éjjeliszekrényen vagy a táskában szeretteiknek, vagy az ország különböző pontjain élő unokáknak a képei. Néhányuknál a legfrissebb fényképek több mint negyven évesek.
Az otthon lakói elmondták, hogy elégedettek, de a kosztot nem mindig tartják megfelelőnek. Itt is, aki teheti, feljavítja. A kóser ellátást döntő többségük nem igényli. Az otthonnak 1987-ben 45 lakója volt, két férfi, negyvenhárom nő, s lévén ennyi ágy: telt ház volt. A két szélső kategória, amit havonta fizettek akkor az itt lakók: 500-4000 Ft. Bár senki sem olyan, hogy ingyen lakhatna itt, de szociális helyzettől (nyugdíj) függ az ellátás összege. Igen magas azoknak a száma, akik ingyenes ellátásra pályáznának, de ez lehetetlen számukra. A lakók a befizetett összegért napi háromszori étkezést, lakást, orvosi felügyeletet kapnak, és nővérek gondozzák őket. Külön a számukra napi két órát rendel a házban a körzeti orvos. S egy volt közgazdász, aki most nyugdíjas pszichológus, a nyári időszak kivételével napi öt órát beszélget a lakókkal szobáról szobára járva. Ez mindenképpen fontos, hiszen a Holocaust, a kitelepítések, és 1956 traumáin túl az otthonba nehezen tudnak az idős emberek beilleszkedni, hiszen az átlagéletkor 85 év. Az otthon már-már szigorú életritmusát nehéz megszokniuk, főként azoknak, akik eddig egyedül éltek. Az életritmus monoton, és ez egyes esetekben depresszióhoz vezethet. Az ingerszegény környezet negatív hatásait az ott dolgozók és lakók egyaránt igyekeznek feloldani, hetente kétszer tartanak lemezhallgatást, s a színházi idényben havonta műsort, amiken a résztvevő művészek honorárium nélkül lépnek fel.

Az idős kor miatti helyhez kötöttség föloldhatatlan, bár mértéke igen különböző. Van, aki ki sem mozdul, van, aki a közeli piacra jár, van, aki időnként bekukkant a Gerbeaudba, s van, aki kanadai rokonait látogatja meg.

Az otthon mellett hatalmas, szépen felújított zsinagóga áll. De mint panaszolták, csak igen ritkán jön össze a minjan (tíz férfi). Ha össze is jön a gyülekezet, akkor is a kis imateremben imádkoznak a rabbi vezetésével. A nagy zsinagóga csak ünnepeken telik meg, de akkor külföldiek is felkeresik. A zsinagóga mellett emlékcsarnok áll, ahol márványba vésve sorakoznak az újpesti mártírok nevei. Újpesten most béke van. De ez a napsütötte béke ijedt remegésekkel, véres árnyakkal, idegfeszültséggel terhes.

Gerő Katalin könyvéből (27) nyerhetünk képet a századforduló árvaellátásáról, a Nőegyletek munkájáról, a csepeli Weiss Alice Szülőotthon néhány fontosabb eseményéről. A jótékony célokra áldozott munka napjainkra szinte semmivé vált. A Holocaust után, az 1950-es évek első felében az árvaház/ak/ zsúfoltak voltak. Árvák, félárvák, kitelepítettek gyermekei töltötték meg a termeket. Az ott felnevelődött nemzedék érdekes módon elfordult a vallástól, zsidóságát más formában éli meg. (28) Ma az ő gyermekeik fordulnak vissza érdeklődve a zsidóság felé. Napjainkban az árvaház csak nevében él, s kollégiumként működik. De a zsidó szociális gondoskodás ismét javításra szorul. Az otthonok képtelenek befogadni az elesetteket, és az őket istápoló Női Tagozat a megváltozott lehetőségek és a jelentős fogyás miatt elvesztette jelentőségét.
Megállapítható a zsidó karitatív tevékenység visszaszorulása, annak ellenére, hogy a felekezet tevékenységi körében az ilyen jellegű működés kapja a legnagyobb támogatást, főképp, hogy 1989 óta a Joint ismét szabadon működhet Magyarországon. Ez a tendencia kihat a vallásosságra is, bajba kerül a zsidó mindennapok megélése, csökken a hitközségekbe vetett bizalom a biztos támasz hiánya miatt, s felerősödik az öregkortól való félelem. Hiányoznak olyan tevékenységi formák, amelyek a pszichés traumák feloldását céloznák, s hiányzik maga az igazi közösség is. Mindezekre nagy szükség volna, s talán ajánlatos lenne nem várni meg azt, hogy az öregek kihaljanak egyedül, magányosan. S talán szerencsés lenne az elszegényedési folyamat elé gátat emelni, miképpen 1945-ben: nem segélyt, hanem munkaalkalmat, közösséget, hagyományokat, emberi viszonyokat és környezetet teremteni, vagyis egzisztenciát a sorsüldözött, beteg, megfáradtaknak.

Kulturális tevékenységek

A pszichés problémák kialakulásának megelőzésében a mindennapok lelki és közösségi élete, aktív gyakorlata sokat segíthet. A zsidó vallási formák, ünnepek számos dologban különböznek a keresztény szokásoktól, de abban megegyeznek, hogy ugyanolyan közösségi érzéseket biztosítanak, melyek az emberek biztonságérzetét növelik, magányosságukat csökkentik, és a közösségért végzett cselekvéseket a legmagasabban honorálják, mely így kétirányú (egyéni és közösségi) hasznot hajt. Azok a formák, amelyek a közösségi és egyéni önmegvalósítást szolgálják, biztosítják a társaslét tereit, informálnak és befolyásolnak; vallási, történelmi, szociális, közösségi tradíciókhoz, intézményekhez és eszményekhez kötődnek. Ezek a formák a felekezeten belül a következők:

A/ Vallási ünnepek, vallási intézmények, rendezvények.

B/ Szociális tevékenységi formákhoz kötődő kulturális tevékenységek.

C/ A felekezet világi tevékenysége, amely az A és B pontban foglaltakat és a kívülállók informálását van hivatva elősegíteni.

A./
A zsidó kulturális rendezvények, tevékenységek szervezését legfelső szinten –  az eredeti Szervezeti Szabályzat szerint –  az „Országos Vallásoktatási és Vallásművelődési Tanács végezné.” (29) Az ott leírtak alapján a tanácsnak 15-25 tagból kellene állnia. Feladatai közé tartozna a vallásoktatás, a vallásos nevelés módjainak megszervezése, a vallásoktatás statisztikájának feldolgozása, a vallásoktatásra vonatkozó szabályok megtartásának ellenőrzése, a hitközségeken belül működő vallásművelődési szervezetek megalakításának előmozdítása stb. E tanács tevékenységéről utoljára az 1959-es Új Élet Naptár tudósított. Léte valószínűleg már akkor is névleges volt. E Naptár még hírt ad a Budapesti Kulturális Csoportról, amely „… feladatának tekinti, hogy újjáélessze az egykori Országos Magyar Izraelita Közművelődési Egyesület (OMIKE) legjobb hagyományait.” E csoportról sem tudunk ennél többet.

A Szervezeti Szabályzattól a valóságnak el kellett térnie, hogy a felekezet működőképes legyen, és az állam is elégedett legyen a vezetőikkel. Gyakorlatilag így a tevékenységek egyszemélyi irányítás alá kerültek, a világi vezetés szava a rabbikénál többet ért. 1982-ben megszületett „egy új működési szabályzat”, bár alkotói elfogadását valószínűleg keresztülerőszakolták a képviselőtestületi ülésen, létéről igen szűk kör (15-20 fő) értesült. Ez kihatott a felekezet tevékenységére. 1988-ig, a „Magyar Zsidó Kulturális Egyesület” létrejöttéig, s Zoltai Gusztáv kinevezéséig (a MIOK Kulturális Központjának élére) úgy tűnt, hogy a felekezet legjobb úton van afelé, hogy felszámolja önmagát.

A budapesti zsidóság vallási, valláskulturális összejöveteleinek keretei tragikusak voltak. Annak ellenére, hogy megindultak a felújítások (Bethlen tér, Rabbiképző), a leromlott, bezárt zsinagógák az elmúlást vetítették elő. A közösségnek alig volt működési tere, a szoba nagyságú imatermek és a rossz állapotú imaházak inkább taszítóak, mint vonzók, főként ha arra gondolunk, hogy a XX. század végén élünk, s nem a múlt századi Oroszországban. A világi és az állami vezetés óvatoskodásából, cionista, antiszemita paranoiából kifolyólag a közösségek elhalóban, széthullóban voltak. Félő, hogy az amerikai konzervatív zsidóság támogatása révén megújuló közösségi helyek csak a széthullott zsidóság mementói, emlékművei lesznek. A templomokba eljárók: idős emberek. Ott fiatalok alig vannak, hiszen ők –  de az idősebbek közül is sokan –  nem értik az ima nyelvét, a liturgiát nem tudják követni, a több órára elegendő ima elmondása a rövidre szabott idő miatt csak érthetetlen hadarás, amit már az ima kántálója sem ért. Mindez ésszerűsítésre vár, de a támogató amerikai zsidók a konzervatív hagyományokat követik, s emiatt a megújulás is várat magára. A rendszeres templomlátogatók is ezt szokták meg. A jövő elképzelhetetlen változtatás nélkül, ha nem akarják, hogy a zsinagógák tíz év múlva üresek legyenek. Az idősebb korosztály sok esetben saját körének megzavarásaként éli át a fiatalok megjelenését. Néhol ez kisebb incidenshez is vezetett. Máshol viszont pozitívan fogadták (Bethlen téri imaterem: Oneg Sabbat Kör megalakítása), hogy a fiataloknak átadják tudásukat és nekik is legyenek közösségi tereik). De a fiatalok többsége, főképpen azok, akik későn ébredtek rá zsidóságukra, és nem kaptak zsidó nevelést, tehetetlenül, beavatatlanul álltak. „Egyre-másra jöttek létre baráti körök, melyek biztosították egy másik generációs közösség létrehozását, melynek alapja az összetartozás, sorsközösség tudata, és nem a vallás.” Ezek a társaskörök adták meg az alapot a módfelett elburjánzó zsidó, javarészt a felekezet keretein kívül működő közösségi létre, egyesületek, körök létrehozására, annak ellenére, hogy korábban az ilyen összejöveteleken résztvevők állandó rendőri felügyelet alá kerültek. De úgy tűnt, ezek az önszerveződő közösségek biztosítják egyedül a zsidóság továbbélését. Ha mindez a hitközségeken múlt volna, a helyzet mára (1990) tragikus lenne.
A vallásoktatás 14 éves korig tart. Ezt tanulni, e kor betöltése után csak az Anna Frank Gimnáziumban nyílt mód. Ezért szélesebb körben, általában a kulturális örökség elfelejtődik. Ha a családi vagy személyes indíttatás nem pótolná –  általában csak autodidakta módon –  e hiányt, akkor a magyar zsidóság (az, aki tudatában van zsidóságának, és azt vallási formában gyakorolni akarja), néhány év alatt eltűnne. A vallás, a vallásosság terjedésének objektív akadályait Raj Tamás rabbi tárta fel megrázó erővel (30). Az egyik leginkább megoldandó probléma: a célok és az eszközök kodifikálatlansága. Mit, miképpen, miből, kivel –  ezekre a kérdésekre a magyar zsidóság még nem lelte meg a választ, s tapasztalatom szerint még fel sem tette ezeket a kérdéseket.

A meglévő főbb valláskulturális intézmények a következők:

Talmud Tórák (Jelentése eredetileg a Tóra tanulmányozása).

Anna Frank Gimnázium

Országos Rabbiképző Intézet (31).

A Talmud Tórák Magyarországon a zsidó kultúra továbbadásának fő intézményei. Alapfokú iskola ez, melynek múltja a talmudi korra nyúlik vissza. Az oktatás, az írás-olvasás tudásának tisztelete az Isten közelségének tudatáig, Istennel való párbeszéd lehetőségéig nyúlik vissza. Ebben közrejátszik a kultúra megőrzésének mint a nép összetartásénak fontossága is. kultúrája nélkül a zsidóság fönn nem maradhatott volna. A Talmud Tórák feladata az írni-olvasni tanításon kívül a kisgyermekek megismertetése Mózes törvényeivel, a Talmud egyes részeivel, a héber nyelvvel.

Korábban a fiúgyermekek 4-5 éves koruktól kezdve jártak chéderbe (alapfokú zsidó iskola, a szó magyarul „szobát” jelent.) Bar micvójukig (13. életévben történő felnőtté avatás szertartása) tanultak ott. (Goldziher Ignác hároméves korában került chéderbe). Ezután jesivában (tanház kb. közép- vagy főiskola) folytatták tanulmányaikat egészen családalapításukig. Ezek a formák ma nem működnek, helyüket a Talmud Tórák, az Anna Frank Gimnázium és Komoróczy Géza által vezetett egyetemi, hebraisztika szak tölti be a rabbiképző mellett.

A Talmud Tórákon már nagyon sok szülő is ott ül, és jegyzeteket készít, saját magát tanítván, főképp azok, akik nem a zsidó tradíciók légkörében nőttek fel. Az érdeklődés csak így elégíthető ki, hiszen a témáról megjelent könyvek száma alacsony. (32) A Talmud Tóra tanfolyam vizsgával ér véget. 1987-ben levizsgázott 300 kisgyerek, de félő, hogy ez a létszám kevés a magyar zsidó kultúra továbbhagyományozására. (33) A Talmud Tóráknak nincs folytatásuk. Az Anna Frank Gimnázium már más kulturális intézményi formát képvisel.

A több mint hatvan éves múltra visszatekintő, Anna Frank nevét felvett gimnázium egy épületben helyezkedik el az Országos Rabbiképző Intézettel. A gimnázium múltja, fejlődése nem töretlen; működési helyei, hallgatói létszáma ingadozó volt. A felszabadulás után létszámának első felívelése a hatvanas években volt, amikor a háború után született nemzedék került ide tanulni. Ekkor, mint kiváló gimnázium tett szert hírnévre. Ebből mára csak a gimnázium maradt. Az ingadozása, úgy tűnik, ciklikus, hiszen az 1970-es években megfogyatkoztak a diákok, s volt olyan évfolyam, amely két főből állott. A létszáma 1987-re 52-re nőtt, s 1989/90-re meghaladta a nyolcvanat. Újabb ciklus kezdetén, közben vagyunk, s erősödött a vallásosság, a zsidóság felé fordulás trendje is, így fokozatos létszámnövekedés várható. (1990-ben már több zsidó középiskola is működik.) Ez a gimnázium csak abban különbözik a többi, állami gimnáziumtól, hogy rendszeres zsidó vallásoktatás folyik benne. Fontos kapcsolat lehetne a Talmud Tórák és a Rabbiképző között, ha oktatási módját, rendszerét a másik kettővel vetné össze. Mivel a zsidóságot az iskolai vezetés mint merev vallást kezeli, ezért a vallásoktatásban rejlene az a feladat, amely –  szemléletének kitágításával –  megismertethetné a diákokat a zsidó történelemmel és irodalommal. A túlpolitizált hozzáállás miatt nem használják ki a kiemelendő zsidó tudósokban, alkotókban rejlő óriási pedagógiai lehetőséget. A zsidó identitás is továbbra is az idegekbe, és nem a tudatba van vésve. Az iskola diákjai, akik nagyon jól aktivizálhatóak a különböző rendezvényeken, fellépéseken az iskolán kívüli zsidó önművelés intézményes kis csoportjaiban élik át zsidóságukat. A zsidó öntudat felszínre emelése és okos irányítása lenne a gimnázium vezetőségének feladata. Ez csak igen felemásan történik meg.

A magyar zsidó vallásművelődés fellegvára az 1877-ben alapított Rabbiképző Intézet. Jelentősége jócskán túlnőtt Magyarország határain, lévén ez Közép-Kelet Európa egyetlen rabbiképző iskolája. Az intézet –  az egyéb legális szervezetek talpra állásáig –  a budapesti zsidóság egyik szellemi központja volt. Itt található –  az elég rossz állapotban levő –  könyvtár, a frissen alapított országos hatáskörű levéltár, a képzésben résztvevő, szinte teljes rabbikar, a péntekenként kiddusok, az Új Életben meghirdetett, és 1987-ig megtartott, nyitott, „szabadegyetemi” judaisztikai előadások. A kiddusok (34) résztvevőiből verbuválódtak azok a baráti társaságok, melyek meghatározó erejű kisközösségekké váltak.
Valódi kulturális központtá a Rabbiképző csak akkor válhat, ha talpra áll a könyvtár, újjáélednek a szabadművelődés tradíciói, lesznek olyan menedzserek, akik mindezen feladatokat elvállalhatják. Ehhez az kellene, hogy még vonzóbbá váljon a rabbinusi pálya, hivatás. Az intézet ugyanis egyaránt képezhet rabbikat, kántorokat, rabbi-helyetteseket, vallástanárokat. A felvételi kritériumai: zsidó vallás, vallási ismeretek, héber nyelvtudás, érettségi. A tantárgyak: filozófia, Biblia, Talmud, Sulchan Aruch (35), zsidó irodalomtörténet, héber nyelv (bibliai, modern), és idegen anyanyelvű hallgatók számára a magyar nyelv. A képzés rabbiavatással zárul.

B./

A szociális tevékenységi formákhoz kötődő kulturális tevékenységek elsődlegesen két intézményben fedezhetők fel. A Gál György Sándor Kultúrközpont és Nyugdíjas Napközi Otthon és az újpesti Szeretetotthon munkája érdekes számunkra. Mindkét intézménynél hangsúlyos teret kap a szociális, illetve egészségügyi tevékenység, kulturális szolgáltatásuk mégis ezen intézmények látogatóinak szükségletévé vált.

A Páva utcában, a szociális konyha tőszomszédságában, egy régen bezárt zsinagóga tövében áll a Kultúrközpont épülete. Napközi otthon, tálalókonyha, színház, ebédlő, imaterem funkciót látja el itt két helyiség. Idős emberek mindennapi közösségi tere ez. Az ide eljáró öregek kora 65-93 év. Az ebédlő hétfő délutánonként átalakul színházzá, amikor az intézmény rátermett vezetője (Kovács Zsuzsa néni) meghívott művészekkel műsorokat szervez az öregek számára. Ilyenkor két-háromszáz ember is együtt ül fél háromtól négyig, hogy magányosságát egy kis szórakozással űzze el. Az otthon rendezvényeiből már többet felvett a rádió is, Kapossy Miklós kabaréjától költői estekig. Az ide ellátogató művészek anyagi ellenszolgáltatást nem kapnak a fellépésükért. Ennek ellenére nagyon széles azoknak a köre, akik eljöttek ide. Az ilyen előadásokon kívül nagy teret kap az ismeretterjesztés is. Az öregek mindennapi problémái, hobbyjai kerülnek itt sorra. A helyes táplálkozástól kezdve, a szemészeten keresztül, a kedvenc háziállatokig valláskulturális előadások hangzanak el az öregek számára, akik többsége már nem vallásos. Ezért elég számukra a kis imaterem a nagy zsinagóga helyett. Ez az imaterem –  az általam ismertek közül –  a legmeghittebbek közé tartozik.  Szép, régi terítők, frigyszekrény-takarók láthatók körben, mindenütt. Nyaranta, amikor a színházi évad szünetel, az öregek kis csoportját kirándulni viszik. De akár a Margitsziget, akár más hely a cél, az idősebbek nagy része nehezen mozdítható. Menni vágynak, de képtelenek, s ez letargiát okozhat. Ugyanez a helyzet a színházlátogatásokkal is. Az este kimozdulni már nem akaró öregek csak egyes színházak délutáni főpróbáira jutnak el. Ez évente öt-hat alkalommal, negyven-ötven főnek nyújt felüdülést. A család, rokonság nélkül maradt öregek háromhavonta ünneplik egymás születésnapját a halott, elpusztult vagy meg sem született gyerekek és unokák helyett. Talán már kevésbé egyedül. Az újpestiek programjai –  ha nem is ilyen bejáratottan, de –  hasonló módon folynak.

C./

A felekezet világi tevékenysége sokrétű. Ebbe beletartozik Schőner Alfréd (később Raj Tamás) főrabbi országgyűlési képviselősége, a hitközség és a testvér-hitközségek (a világ bármely táján) kapcsolata, a Zsidó Múzeum, az Új Élet, a könyvkiadás, a kapcsolattartás az állammal és a (volt) Egyházügyi Hivatallal, nemzetközi zsidó intézményekkel, Izrael állam képviselőivel.

A Magyar Zsidó Múzeum a zsidó kultúra reprezentánsa lehetne. A kis területen elhelyezett, szűk kereteken belül (csak nyáron, fűtési idényben nem) működő intézmény hatalmas értéket mutat be. Időszaki kiállításaira a nagyközönség mindig odafigyelt. Az 1940-es évek végéig a világ főbb zsidó intézményeivel kapcsolatot tartó múzeum fontossága másodlagossá vált, visszaesett. Hogy egyáltalán megmaradhatott és megmaradt, az dr. Benoschovsky Ilona áldozatos munkájának köszönhető.

Az 1945 óta folyamatosan megjelenő Új Élet tájékoztatja az érdeklődőket a magyar felekezeti zsidóság belső életének egyes eseményeiről. Domán István és Raj Tamás munkája (volt) ez (36). E négy majd nyolc oldalon megjelenő kétheti lap elégtelennek tűnik a többi felekezet sajtótermékeihez képest. 1990-től megváltozott a fejléce: a magyar izraelita felekezet lapja helyett a magyar zsidók lapja lett. Sajnos ez utóbbinak elégtelen.

A hatvanas évek végén alapított Goldmark-kórus a zsidó kulturális életben viszonylag kis súlyú, de működését a világ több helyén is megismerték. Egyre bővülő tagsága mindenképpen az érdeklődés erősödését jelzi. Részük volt több hanglemez elkészítésében is.

A magyar zsidóság legfontosabb kulturális, világi működése a könyvkiadás. A Scheiber Sándor által elkezdett MIOK Évkönyv szerkesztése most is a legfőbb feladatok egyike lenne, ha volna aki csinálja. A felekezet kiadványainak túlnyomó többsége a Memorial Foundation for Jewish Culture anyagi támogatásával készül. Az Évkönyv mellett hézagpótlók voltak a hitközségek monográfiái, Scheiber Sándor egyéb művei. A Magyar Oklevéltár szerzőjének halála után a könyvkiadás szervezése továbbra is folytatódik, ha nem is elég gyorsan és megnyugtatóan. A zsidóságról szóló alapvető kiadványok jelentős részét nem a felekezet jelenteti meg, s a politikai, hitközségi változások és érdekharcok nyomán szünetel a könyvkiadás. Csak az éves naptár jelenik meg az Új Élet mellett folyamatosan.

III. A magyar zsidóság helyzete a politikai változások idején (1991)

Az 1988 és 1990 között Magyarországon végbemenő politikai változások nem hagyták érintetlenül a zsidóságot sem. Az addig monolitikus egységként a magyar zsidóságot képviselő MIOK (és vezetősége) hirtelen kényszerű konkurenciával találkozott (annyiban kényszerű, hogy a felekezet világi vezetése ekkor még nem tette lehetővé az eltérő nézetek, érdekek, ambíciók érvényesülését az intézményesült keretek között, így új formációk jöttek létre): megjelentek a zsidóság nem vallásos rétegeinek képviseleti szervei is, s a cionizmus eszméjének újbóli felbukkanása, reneszánsza nyomán a zsidóság mint nemzetiség jelszavának, ilyen-olyan pártállású, szemléletű, irányultságú képviselői. Mint Rózsa T. Endre nem elfogulatlan írásában (37) bemutatja a történteket: ezeket a frissen alakult mozgalmakat sem a MIOK, sem a rendőrség, sem a kormány képviselői nem tudták elsöpörni, (illetve a MIOK kivételével nem is volt rá komoly okuk). A valóságos tűrés (illetve némi támogatás: Pozsgay Imre, Hazafias Népfront) hátterében a már idézett, Várdy Péter által megfogalmazott okai álltak: a magyar kormánynak szüksége volt –  a magyar jogállamiság megteremtése, s külpolitikai céljainak elérése miatt –  a magyar zsidóságra, annak bizonyítására, hogy az országban különféle zsidó szervezetek (is) legálisan működhetnek. S mint a napilapokból, az Új Életből kiderül, soha annyi izraeli miniszter, vallási képviselő, illetve az amerikai zsidó lobby annyi befolyásos tagja nem járt addig Magyarországon, mint 1988-ban és 1989-ben. A magyar zsidóság külpolitikai szerepe felértékelődött, s ez magával hozta azt, hogy nem gördíthettek akadályt a zsidó szervezetek újjáéledése, feltámasztása elé. Ez pedig végső soron a MIOK átalakítását hozta magával, hogy a zsidó képviselet igazodjon a kor szelleméhez, s a korlátból keretté váljon.

Amikor a magyar zsidóság két volt csúcsszervéről  Budapesti Izraelita Hitközségről és a Magyar Izraeliták Országos Képviseletéről (BIH és MIOK) beszélünk, előre kell bocsátanunk azt, hogy bár látszólag demokratikusan megválasztott testület intézte az ügyeket, az őket megválasztóknak semmilyen joguk sem volt a valós ellenőrzésre, a zárszámadás el nem fogadására, érdekeiknek a vezetőséggel szembeni képviseletére. Az ügyek intézése a vezetőségé volt, amely biztosan és igen hosszan birtokolta pozícióját, s általában kísérletet tett kompromisszumos megoldásokra, bár az állami támogatással és elismeréssel a háttérben erre vajmi ritkán volt szüksége. Míg a második világháború előtt a zsidóság vezetése anyagilag egy vagyonos réteg kezében volt (lázadoztak is a szegényebb hitsorsosok), ’48 után 1990-ig a pénz szerepét felváltotta a politikai megbízhatóság és kapcsolatrendszer. Ez a vezetés az állam, a hatalom felé garantálta a rebellióktól mentes létet, ezért cserébe megkapták a nagyon szűk körű, minimális zsidó érdekérvényesítés lehetőségét.

A politikai változások nyomán felértékelődött a zsidóság szerepe a külpolitikai célok érdekében, másrészt pedig –  noha az állami vezetés minden támogatást megígért a zsidóságnak: a központi székház tömbjének rehabilitációjától a Dohány utcai zsinagóga felújításának támogatásáig – , az állam elfogyott a zsidó vezetőség mögül. A zsidó felekezeti vezetésnek fel kellett adnia hatalmi súllyal támogatott pozícióját. A mindenkori biztonságot az állam garantálta, de azt teljes körűen megteremteni nem tudta.

A zsidó vezetés (főképpen a MIOK) elvesztette belső bázisát is. Talán az utolsó csepp volt a pohárban a Rumbach Sebestyén utcai zsinagógának a közgyűlés megkérdezése nélkül történt eladása hat millió forintért (38). Korábban is folyt a zsidó javak elidegenítése, arra való hivatkozással, hogy egyensúlyba hozzák a felekezet intézményeinek költségvetését; s ezek párosultak jelentős ajándékozásokkal (fontos külföldi személyeknek tóratekercsek, stb). A közgyűlés (1989. december 17.) „véleménye szerint ez az eladás nem reális értéken történt. ” Ezért felvetődött a világi vezetés felelősségre vonásának gondolata is.

1988 elején egymást érték a küldöttségek a felekezet vezetőségénél (izraeli miniszterek, Zsidó Világkongresszus, Joint), s ezek látványos eredményekkel jártak. Az Emanuel Alapítvány a Dohány utcai zsinagóga felújítására pénzgyűjtő akcióba kezdett, s erre a felekezet részéről is történtek bizonyos lépések. Létrejött a Társaság az Emanuel Alapítvány Céljának Megvalósítására (39), amely feladataként jelölte meg:

a/ a zsidó kultúrát reprezentáló intézmények (imaházak, temetők, kórház) felújításának, helyreállításának támogatását;

b/ a magyar zsidó mártírok emlékművének felállítását.

Ezen utóbbi már megvalósult (40), de a zsinagógák felújítása hatalmas összegeket felemésztve sokkal lassabban halad. Az Emanuel Alapítványnak is szembe kellett azzal néznie, hogy a Dohány utcai zsinagóga felújítási költsége 2 milliárd Ft, s ez meghaladja az Alapítvány szervezőinek gazdasági erejét, s az Alapítványéét is. A támogató Társaság felállításáról híradást kaphattak az Új Élet olvasói, működéséről, további tevékenységéről semmit sem tudni.

1989. június 15-én megnyitotta kapuit a Joint budapesti állandó irodája. Ezáltal a zsidó szociális támogatás erősödött meg. Noha addig is a Joint finanszírozta a szociális kiadások jelentős részét, most az egyéb karbantartási munkákat is ellenőrizni kezdte, mivel támogatása nélkül a felekezet gazdálkodása összeomlana. A Joint jelentős összegekkel járul hozzá az öregek támogatásán túl a fiatalok táboroztatásához, az Anna Frank Gimnázium felújításához és az Országos Rabbiképző Intézet fenntartásához. Bár kétséges, hogy az évi 1,5 millió dollár elegendő-e a megnövekedett feladatokhoz (41). Éppen azért fontos annak a ténye is, hogy Budapesten irodát nyitott a Zsidó Világkongresszus, így a támogatások –  relatív –  növekedésével számolhatunk, míg ez a magyar állam esetében a gazdasági válság miatt nem mondható el (42). A szociális tevékenységek bővülésének jele az is, hogy a zsidó Szeretetkórház új szárnnyal egészült ki, amely szintén nemzetközi támogatással valósulhatott meg.

Lemaradva ugyan a magyar Zsidó Kulturális Egyesület mögött, de már megfigyelhetők a nyitás jelei a kulturális tevékenységek területén is, azok után, hogy Zoltai Gusztáv lett a MIOK Kulturális Központjának igazgatója. Nőtt a kulturális előadások, rendezvények száma, kántorhangveresenyeket rendeztek, kiállításokban működött közre a felekezet, s végül héber nyelvtanfolyamot is indítottak.

A másik jelentős teljesítmény a megállapodás a zsidó iskola létesítéséről. A MIOK és az Amerikai Endowment Found for Hungarian Jewry 1990. szeptember 1-én 12 évfolyamos iskolát indított. Ez azért is látványos sikernek számít, mert az erről szóló megállapodás csak 1990 januárjában jött létre. Az iskola anyagi támogatását a szervezeten keresztül Albert Reichmann vállalta, a Magyarországról elszármazott, és a világ leggazdagabb emberei között számon tartott építési vállalkozó. A MIOK a Wesselényi utca 44. szám alatt lévő (kiköltöztetett) középiskola kezelői jogát megkapta, s az eredetileg zsidó tulajdonban levő épületet ingyenes bérleményként bocsátotta az iskola rendelkezésére.
A legfontosabb kérdések ebben az időszakban a Hitközség és a MIOK szervezetét és vezetőségét érintették. Szokatlan módon, az Új Élet 1989. december 1-i száma cikket közölt „A MIOK jövőjéről” címmel. Az írás beszámol az Oneg Sabbat Kör véleményéről a MIOK jövőjét illetően, s ez azért szokatlan, mert a MIOK lapjában egy, a MIOK-on és BIH-en kívüli szervezet kapott teret. Az Oneg Sabbat olyan fiatalok kezdeményezésére jött létre, akik (már korábban is) tenni kívántak a zsidó megújulás érdekében Klubesteket, beszélgetéseket, tánctanulást szerveztek a Bethlen téri imaházban az istentiszteletek után. Egyik vezetőjük dr. Engländer Tibor, aki később a Magyar Cionista Szövetség elnöke lett. Létrejöttekor a Kör, illetve klub a cionizmussal csak felületen érintkezett. Engländer Tibor viszont a fiatalok felkarolásának legmarkánsabb képviselője, hiszen évek óta oktatja a tanulni vágyó fiatalokat, zsidó történelemmel és a Bibliával foglalkozva.

Az Oneg Sabbat követelései a következők voltak:

–  hozzák nyilvánosságra a MIOK alapszabályát;

–  az ÚJ Élet közölje a MIOK vezetőségének mérlegbeszámolóját;

–  a demokratikus (hitközségi) jogukkal élni kívánó zsidók lépjenek be a BIH-be, hitközségekbe, elfogadva azt, akár hívők, akár nemzetiségi alapon tekintik magukat zsidónak.

Véleményük szerint így mindenki beleszólhatna (képviselőjén keresztül) a zsidó ügyek intézésébe, s valamilyen adat születne a zsidóság létszámáról

Ezeket a pontokat a zsidó vezetés (nyilvánosan) szóra se méltatta, pedig ideális kompromisszumnak tekinthették volna. Később ennél csak radikálisabb javaslatok merültek fel.

A sorsfordító képviselőtestületi ülések 1989. december 17-én és 24-én történtek. A két időpontra azért volt szükség, mert a hallgatóság egy része elhagyta a közgyűlés helyszínét, tehát a lábával szavazott, és így a testület határozatképtelenné vált (43). Az első ülésen Losonczy elnök úr bejelentette lemondását. Először fordult elő 1953 óta, hogy a közgyűlésen szót kapjanak olyanok is, akik más szervezet küldötteként vannak jelen. Képviseltette magát a Magyar Zsidó Kulturális Egyesület (MZSKE), a cionisták, a diákszövetség. Fenntartásokkal bár, de elfogadták a régi vezetőség számadását. A vita csomópontjai:

–  Imádkozzanak-e a templomokban a Magyar Köztársaságért és Izrael Államért?

–  Módosítani kell a szervezeti szabályzatot.

–  Új vezetőtestület álljon fel: egy elnök és nyolc tag.

–  Az összes (jelentős) zsidó szervezet képviseltesse magát a vezetőségben, amely január végéig álljon össze.

Talán mondanunk sem kell, január végéig semmilyen új vezetőség nem állt össze. Az csak június 8-10-én történt meg, miután az előző vezetőség lemondott, s amikor Zoltai Gusztávot nevezték ki világi vezetővé a nyolc tagú testület élére, amelyben helyet kapott az orthodox közösség, a neológok, a vidéki közösségek, a magyar rabbikar, a MZSKE, a cionisták, a volt munkaszolgálatosok, a diákok és a Makkábi sportklub képviselője (44). Az új vezetőség azt a feladatot tűzte ki maga elé, hogy fél éven belül létrehozzák az új alapszabályt, és lebonyolítják a választásokat. Az 1990. december 9-ére összehívott közgyűlésnek kellett döntenie arról, hogy milyen tagozódású legyen az új szervezet, kapjanak-e benne helyet a nem vallási alapon álló szervezetek, illetve milyen arányban képviseltessék magukat. A (véleményünk szerint) legérdekesebb javaslatot a Magyarországi Zsidó Diákok Szövetsége tette, mely szerint legyen a hitközségeknek, illetve a hitközségnek egy testülete, amint az van az egyéb szervezeteknek, amely saját ügyeiben dönt, s legyen egy csúcsszerv, amely összefogja a zsidó mozgalmakat, közösségeket (45).

Az adott időpontban összegyűlt képviselőtestületi ülésen Zoltai Gusztáv ügyvezető igazgató beszámolt arról, hogy milyen takarékossági intézkedéssel látott munkához az ideiglenes vezetőség, amely kilenc szervezet képviselőit tömörítette. Tovább tudták vinni, folytatni a templomok, intézmények felújítását (Hősök temploma, Rabbiképző, temetők), eljártak a kárpótlási igények összegyűjtésében, újraindítják az elhalóban levő könyvkiadást. Az új alapszabályok szerint a BIH a „Budapesti Zsidó Hitközség” nevet veszi fel, s 49 tagot delegálhat a közgyűlésbe, körzetei nagyobb önállósággal rendelkeznek, de nem válnak függetlenné. A MIOK a Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetségévé alakul át, s ennek a közgyűlése lehet a zsidóság legfőbb szerve. Viszont nem talált meghallgatásra az a javaslat, hogy jöjjön létre az egész zsidóságot tömörítő csúcsszerv, a közös ügyek képviseletére.(46)

Az új alapszabály megalkotásával a magyar zsidóság új korszakot kezdett. Ennek ellenére a sorai igencsak összekavarodottak. Megosztja az egységet a cionizmus, a valláshoz, Izraelhez, Magyarországhoz való viszony, s definiálatlanok a célok: mik a magyar zsidóság céljai, mit szeretnének a külföldi szervezetek, hogyan lehet felvenni a küzdelmet az antiszemitizmus ellen, stb. Nem csak identitászavarról, hanem a belső helykeresés zavarairól is beszélhetünk. Mindenképpen fontos az, hogy a korábbi időszak autokrata vezetési stílusa tűnőben van, s a fiatalok, a tenni vágyók megtalálták helyüket a felekezeten belül is.

Az 1988. november 20-án megalakult Magyar Zsidó Kulturális Egyesület a MIOK után a legjelentősebb zsidó szervezet. A már említett Rózsa T. Endre írásából némi képet kapunk az Egyesület megalakulásának előzményeiről. Ebből az derül ki, hogy az Egyesület irányítói (részint saját, személyes) céljaik hátteréül (is) hozták létre e szervezetet, amely valamilyen (meg nem nevezett) tevékenység fedőszerveként működött volna. Szerencsére erre nem volt szükség. Mindenképpen leszögezhető, hogy egyes vezetők MIOK-kal szembeni ellenérzése hozzájárult az Egyesület létrehozásához, amely tevékenységében (bár egyéb intézmények nélkül) antiMIOK-ként funkcionált.

A megalakuláskor közzétett alapszabály-tervezet tartalmazta az Egyesület (akkori) céljait.

–  A magyar zsidóság örökségét, hagyományait kívánja megismerni és megőrizni. Teret kíván adni a mai magyar zsidóság kulturális törekvései számára. Hozzá kíván járulni a magyar zsidóság közösségi életének megújulásához, amelyet e kulturális örökség letéteményesének tart.

–  Feladatának tartja a magyar zsidóság kiemelkedő személyiségei, jelentős mozgalmi emlékei ápolását.

–  Gyűjteni és gondozni kívánja a magyar zsidóság tárgyi emlékeit és népi kultúrájának fellelhető hagyományait.

–  Lehetőséget teremt a bibliai és modern héber, valamint a jiddis nyelv elsajátítására és gyakorlására. Képességei szerint elősegíti és támogatja a héberről és jiddisről magyarra, illetve magyarról héberre és jiddisre történő fordítások készítését.

–  A vállalt feladatok igényes ellátására és a feladatkörök esetleges későbbi bővítése érdekében az Egyesület teret biztosít az egyéni és csoportos kezdeményezéseknek, kéri és felhasználja az egyének és szervezetek anyagi támogatását.

A kezdeti lelkesedés igen hamar lelohadt. Már az alakuló ülésen némi csodálkozást keltett az elnökség nagy száma, mely valóban reprezentatívnak bizonyult, csak felettébb kérdéses volt, hogy eléggé tevékeny lesz-e. Az ügyek vitelével megbízott vezetőség három tagból állt, később kibővült négy főre (47). Egyre másra alakultak meg a szekciók, melyeknek egy része törvényszerűen elhalt. Az 1800 főt tömörítő egyesület hatásosan vette fel a kesztyűt az első antiszemita-vitánál (Püski-ügy), de látványosan leszerepelt a vezetőség a nemzetiségi kérdés kapcsán, amikor is a vezetőség és az elnökség egy része körlevélben fordult a tagsághoz, hogy népszámláláskor vallják magukat zsidó nemzetiségűnek, másrészt, hogy a parlament ismerje el a zsidóságot nemzetiségnek. Ekkor dőlt fel igazán a pohár, s ábrándult ki a tagság a saját vezetőiből, majd rövid úton meg is buktatta őket. Ez már a kezdet kezdetén várható volt, hogy egy fölülről létrehozott szervezet konfliktusba kerül saját magával, különösen céljainak és identitásának pontos definiálatlansága miatt.

Az ideiglenes elnökség tagjainak jó része már a kezdet kezdetén megszabadult díszes, ám igen terhes és vészterhes címétől, és elhagyták e mozgalmat. Mégis, az egyesület vezetősége újabb és újabb elnökségi variációkat állított fel, s a díszelnökségesdi már egyéb szervezetek, amúgy józanul gondolkodó fiataljainak fejét is megzavarta (48). Az Egyesület problémáira Kőbányai János irányította rá a figyelmet (49), aki Gadó Györgytől megrovásban részesült, majd megválni kényszerült a szervezettől. A Múlt és Jövő című folyóirat, így független lett az Egyesülettől. Az ellentétek kiéleződtek a vezetőségben, melynek egy része 1990 végén kiválni kényszerült, részint egyéb elfoglaltsága miatt, másrészt mert elveszett a tömegtámogatása. A kiváltak hozták létre a B’né B’rit nevű szabadkőműves páholyt.

Elmondható tehát, hogy a MZSKE komoly válsággal küzd, részint, hogy meghatározza létét a zsidó mozgalmak között, másrészt, hogy tevékenységei megmaradhassanak. A vezetőség és a tagság céljai alapvetően különböztek egymástól. A tagság nem látványos akciókat, melldöngetést, politikai szerepet kívánt, s nem azt hirdette, hogy zsidó, hanem azt, hogy magyar zsidó –  vagy csak: magyar, aki zsidó származású. Az egyesület létrejöttét azért támogatta, mert a MIOK-ban nem találta meg saját érdekeinek képviselőit és a kultúra fenntartásának lehetséges eszközét. Az elhúzódó válság hátrányosan érintette az Egyesület egészét, amely szétzilálódott, a rendezvények résztvevőinek száma meredeken zuhant, s kikerült az érdeklődés középpontjából az újabb zsidó szervezetek létrejöttekor. Azáltal, hogy az Egyesület vezetősége körül folytak ezek a hercehurcák, elterelődött a figyelem a belső csoportokról, körökről.

Elsőnek a Magyar-Izraeli Baráti Társaság jött létre, mely céljaként jelölte meg a két nép közötti társadalmi, tudományos, művészeti, kulturális, vallási és személyes kapcsolatok (50) ápolását.(51) Ezután alakult meg a Club Hebraica, majd a Buber Kör (vallástörténeti előadások), Zsidó-Keresztény Párbeszéd Kör, Múlt és Jövő Kör (Művelődéstörténet), Yad Vasém Emlékkör (a Holocaust mártírjai emlékének ápolására), Maccábi Kör (kirándulások, sport, majd Maccabi V.A.C. sportklub (52), Hóra Tánckör, Szondi Lipót Kör (pszichohigiénés céllal, vezetője Virág Teréz pszichológus), Szenes Hanna Kör, Ben Jehuda Kör (héber nyelvtanulás céljából), Karsai Elek Nyugdíjas Klub, Academia Judaica (a Club Hebrica helyett, történelmi előadások), Herzl Kör.

Már a körök léte is igen fontos a közösség-hiányban szenvedő zsidóság számára. Ha meg működőképes és hatékony, illetve hatásos a tevékenységük, az már tiszta nyereségnek könyvelhető el.

Az alapszabály-tervezet is végleges formát öltött, sokkal politikusabb, mint elődje. (Csak az új téziseket közöljük)

–  Részt vállal a mai magyar zsidóság közösségi, vagyoni, szellemi értékeinek védelmében.

–  Részt vállal a magyar zsidóság szervezeti kereteinek föderalisztikus elv alapján történő demokratikus átalakításában és működésében.

–  Alapvető feladatának tekinti a magyar zsidó ifjúság zsidó szellemben történő oktatását és nevelését. E cél érdekében óvodai, alap- és középfokú oktatási intézményt kíván létrehozni és működtetni.

Ez utóbbi megvalósítására jött létre a Lauder Javne Zsidó Közösségi Iskola és Óvoda (Lendvay u. 17.), amelyben 150 gyerek tanul.(53) Problematikussága abban rejlik, hogy a zsidó szellem kifejezés miképpen értelmezhető. Ez jelentheti a magyar zsidó hagyományokat (melyek nincsenek kodifikálva), vagy az Izraelhez való kötődés erősítését, avagy nem jelent semmit, de nagyon jól hangzik (ez a legvalószínűbb). Ezzel az iskolával immár három iskolája és egy felsőfokú intézménye lett a magyar zsidóságnak, ami ilyen rövid, átmeneti idő alatt kiváló eredmény.

A fentiekben leírtak csak szűk képet tudnak adni a magyarországi zsidóság jelenéről. E terjedelemben mindent elmondani lehetetlen. Hiányzik az idő és a támogatás a feltáró munkák elkészítéséhez. Hiányzik az információs, dokumentációs bázis. A zsidóság sokszínűsége pedig megköveteli a sok szempontú feltárást, olyat, amelyet munkám nem volt képes biztosítani. De remélem, hogy e dolgozat –  ha részben is –  megvilágította egy hatalmas kutatási téma körvonalait.

Dombi Gábor

IV. Jegyzetek

1. Arthur Koestler: „A” „tizenharmadik” „törzs”. Kabala kft. 1990. Bp.

2. Kohn Sámuel: „Héber” „kútforrások” „és” „adatok” „Magyarország” „történetéhez”, Bp. Akadémiai, reprint, 1990.

3. IV. Béla ezüstpénzein héber betűs felirat látható.

4. Kohn. uo. 63-64.

5. Varga László: Zsidó bevándorlás és asszimiláció, 1987. (Kézirat)

6. Güntner Anita: „Az Országos Rabbiképző Intézet Könyvtárának története 1945-ig. In.: Könyvtáros, 1989/10.

7. Lásd: Güntner, uo.

8. Családi Háttér (időszaki kiadvány, Bp. Háttér kft. 1988.)

9. Joint: American Joint Distribution Committee

10. Lásd erről: Dalos György: Hosszú menetelés –  rövid tanfolyam c. regényében Ika alakját. (Magvető, Bp. 1989.)

11. Várdy Péter, In.: Zsidókérdés Kelet- és Közép-Európában. Fejlődés-tanulmányok. ELTE AJTK, Bp. 1985. 471.o.

12. In.: Magyar Közlöny, 1948. 271. szám és Losonczy András nyilatkozata az Új Életnek, 1988. 24.szám

13. A Magyar Izraeliták Országos Irodája hivatalos kiadása, (é.n.)

14. Lukács József: Vallás és vallásosság a mai Magyarországon. Kossuth, 1987. 96-97.o.

15. Maradék-zsidóság 1945-46-ban. Szerk.: dr. Benoschovsky Imre, BIAM. 5707. 46-51.o.

16. Uo. Kulcsár István: A maradék-zsidóság lelki keresztmetszete 1946-ban. 34-38.o.

17. Várdy Pétere, id. mű. 466.o.

18. WJC –  World Jewish Congress, Zsidó Világkongresszus

19. Salgó László: A fővárosi zsidóság vallási élete. In.: Új Élet Naptár, Bp. MIOK. 1959. 143-144.o.

20. Ez az adatom becslésen és egy magánjellegű közlésen alapszik, erre vonatkozó statisztika szolgáltatásától az illetékesek elzárkóztak.

21. Lásd.: 3. Mózes.11. és Herbst Péterné Krausz Zorica: Magyarországi zsidó ételek, Minerva, Bp. 1984. 35-46.o.

22. Seifert Géza: A magyar zsidóság harminc éve, MIOK Évkönyv, 1975/76. 343.o.

23. Katona József: A magyar zsidóság szervezete és intézményei. In.: Új Élet Naptár, 1959. 138.o.

24. 3. Móz. 19. 9-10; 3. Móz. 24. 19021.

25. Kettubót 50a; Pea Jer.I. 15.b; Maimuni: Jad Hachazáka 7.5.

26. Magyar Zsidó Lexikon, szerk.: Újvári Péter. Bp. 1929. 425-8.o.

27. Gerő Katalin: Szeretet munkásai. Bp. 1957.

28. Dalos György: A körülmetélés. Magvető, 1990.

29. A vallás és közoktatásügyi miniszter által 1162-111-7/1950 sz. a. jóváhagyott: A Magyar Izraelita Vallásfelekezet Egységes Szervezetéről szóló Szabályzat, MIOK (é.n.) 25.o. 85-86…

30. „Terjed-e a vallásosság a fiatalok körében?” Vigilia, 1987/8. 573-574.o.

31. Ezen intézmények közé tartozna az orthodoxia óvodája is. Kis létszáma, és lehetőség híján kikerült dolgozatom hatóköréből.

32. Halljad Izráel. MIOK, 1987. szerk.: Raj Tamás és dr. Benoschovsky Ilona: A zsidó otthon. 1987.

33. Új Élet, 1987. június 15.

34. Kiddusin: megszentelés. A  kiddus a szombat bejövetelekor tartott uzsonna, amelyet egy-egy témából tartott előadás követ

35. Sulchan Aruch (m.: terített asztal): törvénykönyv. Mindazokat a törvényeket tartalmazza, amelyeket a vallásos zsidónak be kell tartania.

36. 1988-ban Raj Tamást elbocsátották az Új Életnél betöltött állásából, amelyre a Kritikában megjelent interjúja adott okot. (Kritika, 1988/6 és 1988/7).

37. Rózsa T. Endre: Közgyűlésünk elé. Szombat, 1990/5.

38. Új Élet. 1990/1-2. 4.o.

39. Új Élet. 1989. június 15.

40. Új Élet. 1990. július 8. Különkiadás és Új Élet. 1990. július 15.

41. Új Élet. 1989. július 1. és szeptember 15.

42. Új Élet. 1989. július 15.

43. Új Élet. 1989. október 1.

44. Külön tanulmányt érdemelne a bizottságosdi a magyar zsidóság életében. Bármilyen célt fogalmaznak meg, azonnal felállítanak egy bizottságot, amely csöndesen meghalasztja az ügyet, amelyért létrejött.

45. Új Élet. 1990. január 15.

46. Új Élet. 1990. december, Különkiadás.

47. A MZSKE vezetőinek névsorát az egyesület 1989-es Hírleveleiben, illetve az Egyesület lapjában, a Szombatban az érdeklődő megtalálja, igen hosszú és változó lista.

48. Szántó T.Gábor: Ki kit képviseljen? Szombat, 1990/4.

49. Kőbányai János: Miért hagytuk, hogy így legyen? Szombat, 1990/2.

50. Rosszmájúan az utóbbira helyezném a hangsúlyt.

51. Új Élet, 1989. január 1.

52. Új Élet. 1990. március 15.

53. Új Élet. 1990. november 15.

Első megjelenés: Sic Itur ad Astra, 1990 / 1-2. szám.

Eredeti cím:
Egy befejez(het)etlen történet : képek az izraelita felekezet életéből, 1987