Dr. Vadász Gábor reméli, hogy végre megtalálják a Rohoncon megölt munkaszolgálatosok sírjait
„…ezer mindennapos temetőbe botlik menetelő sorsom
és néha éjszaka arcom heves lesz, különös zúgás kél,
tikkasztó dobverésben halántékom fázik
s göröngy búcsúzkodó hidege rázza meztelen mellem…”
(Vers a halálról – Fenyő László költő: 1902. november 9. Budapest ‑ 1945. március 26. Rohonc)
A rohonci (Rechnitz, Ausztria) tömeggyilkosság emlékezetes gaztett volt a magyar és az európai holokauszt történetében. Az áldozatok nyugvóhelyét 1946 óta hiába keresik. A közelmúlt drámai fordulata, hogy az évtizedek óta keresett munkaszolgálatos-sírok napvilágra kerülhetnek dr. Vadász Gábor sebész-aneszteziológus szakorvos (és édesanyja, a néhai Steiner Ilona) és Engelbert Kenyeri volt rohonci polgármester kitartó nyomozása eredményeképp.
‑ Apám nem akart megszökni és bujkálni 1944 vége felé sem, ahogy anyám és én tettük – kezdte történetét dr. Vadász Gábor. Úgy vélte, hogy munkaszolgálatosként is a magyar királyi honvédség tagja, így kevésbé kiszolgáltatott a nyilas suhancok utcai terrorjának. November végéig, amíg apámat, Vadász Gézát és ikertestvérét Árpádot ki nem vitték a józsefvárosi pályaudvarra, munkaszolgálatos századával egy Anker közi panzióban „dekkolt”. Anyám minden nap látogatta. Ebben az időszakban a Lónyay utcai református kollégium húztuk meg magunkat. Már nyolcéves voltam, jól emlékszem a szállást kereső keringéseinkre anyámmal.
Élesen emlékszem arra az alacsony szőke fiatalemberre is, aki a felszabadulás után meghozta a hírt, hogy apámékat vonattal Rohoncra vitték, és ott megölték. Anyám kivette a szekrényből apám egyik ruháját, és neki ajándékozta.
Azóta keressük apám sírját. Szinte minden hivatallal levelezni kezdtünk. Anyám első Rohoncra küldött levelére érkezett válasz dátuma 1947. január 6.: „Nem tudjuk hol van a 200 ember elföldelve.” Eljutottunk a pápáig is – és vissza. Ugyanis írtunk a rohonci plébánosnak, akinek feladata lenne egy „historia domus” vezetése, nincs-e abban információ, de nem is válaszolt. Írtunk a püspöknek Eisenstadtba, de ő sem válaszolt. Múltak a hónapok, évek, s mikor német pap ült a pápai trónra, akkor javasoltam anyámnak: most, hogy német pápa lett, lehet talán némi lelkiismeretfurdalása. Persze ő sem válaszolt. De fél év múlva érkezett egy magyar nyelvű levél a nunciatúrától, hogy szíveskedjünk az eisenstadti püspökhöz fordulni a problémánkkal. Ez a kör bezárult.
Édesanyám 100 évet élt. 2011-ben halt meg. Nem jutott el a sírokig. Amikor a 70-es években már átmehettünk Ausztriába, akkor Rohoncon együtt kerestük a gyilkosság helyét. Akkor ott csak egy kukoricás volt. Anyám át sem tudott vágni rajta, én bóklásztam a kukoricaszárak között, és meg is találtam a kereszt alakú pajta romos épületét, ahol utolsó óráikat töltötték. Hallottuk, hogy történt valami a régi vágóhídnál is. Elindultunk oda, és szembejött traktoron egy nő, olyan korú, aki 1945-ben már jócskán élhetett. Anyám jól tudott németül. Megkérdezte, mit tud ezekről a megölt zsidókról? Én olyan gyűlölködő arcot még nem láttam, mint amilyenné ekkor az övé lett.
Valamelyik polgármester Frau Somogyihoz irányította anyámat, hogy az ő földjén is vannak munkaszolgálatosok eltemetve. Anyám levelezett is vele. Frau Somogyi megírta, tíz egynéhány munkaszolgálatos tömegsírja lehet a földje végén. Kenyeri polgármester szerint azok sírjai voltak ott, akik a megölt munkaszolgálatosokat elföldelték. Őket egy nappal később végeztek ki.
Az utóbbi évtizedben sok mindent megtettek a rohonciak és mások is annak érdekében, hogy megtalálják a sírokat. Azért sem találták meg, mert a keresés területe pontatlan volt. Egy szemtanú az 1946-os helyszíni tárgyaláson azt vallotta, hogy a kereszt alakú pajta mögött vannak a sírok, és erről helyszínrajzot is készített. A vallomás időközben – főleg a számunkra ‑ eltűnt. Amikor 2012. március 25-én a Keleti Birodalmi Védőfal építésén megöltekre emlékező szabadtéri múzeumot felavatta az osztrák államelnök, Heinz Fischer, akkor kijelentette, hogy megkeresik a halottakat, és ekkor a helyszínrajz is azonnal előkerült.
Az osztrákok az 1946-os helyszínrajz alapján készítettek kutatási tervet 2014-ben. Földradaros módszert választottak, de csak kisebb területet kutattak át, mert a műszerük is elromlott, így abba is maradt a kutatás. A MAZSIHISZ támogatta újabb kutatási tervek megrendelésével a feltárást, és az Országos Földtani és Geofizikai intézetben éppen az ott dolgozó fiamra osztották a kutatási terv elkészítését. De mégsem ez a feltárás kezdődött meg, hanem az osztrákok vágtak ismét elénk azzal, hogy a kijelölt területet megkutatták helyben dolgozó – mellesleg egy kelta falut kereső – régészek, de nem találtak semmit.
Az elmúlt háromnegyed évben légifelvételeket kértem oroszoktól, angoloktól, osztrákoktól, amerikaiaktól, németektől, de sehonnan sem kaptam pozitív választ. A magyar honvédség anyagának átnézése sem vezetett eredményre.
Rohoncnak egy emberséges, tisztességes polgármestere volt, ma már nyugdíjas, Engelbert Kenyeri. Egy szót sem tud magyarul. De évekkel ezelőtt elhatározta, hogy lemossa a gyalázatot a városáról, azt a véleményt, hogy a helyiek örökre elrejtették bűneik tanúit, a sírokat, és a lakosság hallgatása miatt nem lehetett azokat mindmáig megtalálni.
Volt mit szégyellni ugyanis. Apámék Rohoncra már félholtan érkeztek Kőszegről. Megkínzott, éhező, tetves, beteg, fagyott emberek. Március 24-én, érkezésük napján, nagyszombat éjszakáján a rohonci Batthyány-kastélyban tartott „bajtársi” buliban jelenlévők telefonon kaptak parancsot a regionális építkezés vezetőjétől, Josef Muraltertől, hogy öljék meg a zsidókat. A helyi Gestapo vezetője, Podozin elordította magát, hogy „önkénteseket keresek”, és éjjel 11-kor mintegy 12 helyi, rohonci önkéntes levonult egy kis zsidóölésre. Nem igazolható, hogy a házigazda, Batthyány Margit is részt vett volna az éjjeli gyilkosságban. A gyanú árnya viszont örökre rávetődött. Felelősségre soha nem vonták. Mintegy 200 embert 25-én, hajnal előtt kivégeztek. Másnap eltemettették a halottakat, a holmijukat szétosztották, és kivégezték a sírásókat is, hogy tanú ne maradjon. Egyes források szerint még a nem zsidó teherautó-sofőröket is, akik az állomásról szállították a pajtához az embereket. Ez a kisváros nagyon kicsi ahhoz, hogy e történet ne jusson el mindenkihez. És Rohonc évtizedekig hallgatott.
Kenyeri volt polgármester nem régen kapott az amerikaiaktól egy 1945. augusztus 6-i légi felvételt, s ezen jól látszanak a sírgyanús területek. Nem messze van a síroktól az árokrendszer, a műholdfelvételen jól látszanak a harckocsi elhárító- és a gyalogsági futóárkok, előttük a géppuska fészkekkel, amelyet a folyamatosan vert, kínzott, éheztetett munkaszolgálatosok ástak ki azért, hogy ez a soványka védvonal megállítsa a Volgától Ausztriáig robogó orosz harckocsikat. Nem állította meg őket. A város pár nap múlva már az oroszok kezére került.
Korábban azoktól az árkoktól ilyen messze senki sem kereste a sírokat.
A légifelvételt most, 2017 májusában kaptam meg, és Kenyeri volt polgármester úr kérésére a fiam GPS-koordinátákkal meghatározta a rohonci munkaszolgálatosok feltételezett sírjainak a pontos helyét.
Ha sikerül feltárni és azonosítani a sírokat, úgy vélem, már nem szabad őket megbolygatni. Semmi értelme azonosítani egy koponyát vagy lábszárcsontot, hogy vajon ez az apám vagy az ikertestvére, vagy akárki. Ennek már semmi értelme sincs. Tudnunk kell, hogy valóban a munkaszolgálatosok nyugszanak-e ott, és kötelességünk, hogy föléjük emlékművet állítsunk. Ezt a régóta hangoztatott álláspontomat – a sírok megtalálásának hírével – az elmúlt hetekben sokaknak elküldtem Ausztriában. A bűnére azzal kérhet bűnbocsánatot az osztrák állam, hogy méltó emléket állít a rohonciak által megölt százaknak.
A levelekre még nem kaptam választ.
Lassan írok nekik megint. Ahogy 72 éve folyamatosan.
Kép és szöveg: Dombi Gábor
1224 Degob-jegyzőkönyv. 1924-es születésű óvónő (részlet)
Kőszegen szálltunk ki, ahol háromezrünket az ottani Sörgyárba helyezték el. Később egy pajtában helyeztek el. Rettenetes körülmények között éltünk Kőszegen. Csak első két nap sáncoltunk, különben nem csináltunk semmit. 15-20 fokos hidegben feküdtünk a pajtában, boldogok lettünk volna, ha dolgozhatunk, mert akkor legalább a mozgás folytán nem fáztunk volna olyan rettenetesen. Százhatvan nő egy dézsa vizet kapott mosakodáshoz és ivásra. De ez egészen mindegy volt, mennyi vizet adtak, mert egy óra alatt befagyott, úgysem lehetett használni. Napokon át azt lehet mondani egyáltalán nem is beszéltünk egymással. Csak feküdtünk a szalmán, igyekeztünk úgy-ahogy jól betakarózni, összebújtunk, hogy melengessük egymást és vártuk az ételt, amely teljesen ehetetlen volt. Később Kőszegen úgynevezett finn-barakkba kerültem. Kis, kerek 5 m O papírból készült házikók ezek, tizenkét személy részére, mi azonban huszonketten voltunk egy ilyen kis barakkban. Ebben az időben a tábor konyhájában burgonyahámozó voltam. Ez szépen hangzik, mert hiszen ez könnyű, női munka, de nagyon sok szenvedéssel járt, mert a burgonya jeges volt, hámozás közben a kezünk teljesen ráfagyott. Sötét pincében, térdig burgonya héjában állva végeztük ezt a munkát. Egy olajmécses pislogott a sötét pincében, a jég csak úgy spriccelt a kés alatt hámozás közben, hideg, rettenetes hideg húzott mindenfelé, csak úgy áradt felénk a nedves pincefalakból. Ez a helyzet tavasz felé annyiból enyhült, hogy a burgonya nem volt már jeges. Kőszegen nem is annyira a nőknek, mint inkább a férfiaknak volt szörnyű sorsuk. Halál lager volt ez valóban. Nehéz fizikai munka mellett csak azt kapták enni, amit mi. Ha a férfiak közül valamelyik megbetegedett és egy héten belül nem lett újból munkaképes, betették egy külön barakkba, ahol addig éheztették, amíg csak meghalt. Egy egész vékony, kevés levest kaptak egyszer napjában, kenyeret soha, egyetlenegyszer sem. Egyszer egy ilyen éheztetés által halálra ítélt férfi már félig őrülten négykézláb csúszott oda a mi barakkunkhoz. Könyörögve kezdte mondani, hogy úgy érzi, ő estére úgyis meghal, adják neki előbb oda a napi levesadagot, hadd egyen még egyszer az életben.1945.III.23-án a Lager egy részét elvitték, illetve gyalog indítottak Rohoncra. Akik ott maradtak, azokat legépfegyverezték, vagy kiciánozták. Rohoncon csak öt napig voltunk, innen indítottak Mauthausen felé.
Keretes 02
2093. Degob-jegyzőkönyv. 1909-es születésű férfi, tisztviselő (részlet)
Budapestről vittek Kőszegre 1944. november 29-én. Itt tartózkodtam március végéig. Sáncot ástunk. A sörgyárba voltunk elhelyezve és finn papírbarakkokban laktunk. Télen rengeteg volt a halálozás, főleg éhenhalás és fagyás következtében. Naponta 15-20 halott volt. Állandó lázzal küzdöttünk. Bánásmód kriminális, verés, ütés napirenden, lelövés szintén. SA felügyelet alatt voltunk. Élelmezésünk napi 40 deka kenyér és leves, a betegek fél élelmezést kaptak, aminek következtében hamarosan leromlottak, míg a súlyosabb betegek semmi élelmezést nem kaptak. Innen ezután mentünk Rohoncra ahol #-2 napig voltunk. Egyik éjjel sürgősen kértek egy pár embert munkára 1 óra időre. Dupla ebédet ígértek. Jelentkeztek és ki is mentek. Reggel félig agyonverve jöttek be az emberek mesélve, hogy sürgősen kellett nekik sáncot ásni. Jöttek az ## emberek, ütötték-verték, kövekkel dobálták őket, mire ők egészen tanácstalanok voltak, nem tudták mit kell csinálni, és reggel visszajöttek a szállásra. Aznap délelőtt beállított egy teherautó, megrakva különböző hátizsákkal, pokrócokkal és ruhákkal, amelyben a bajtársaimmal a Kőszegen maradt bajtársak ruhaneműit ismertük fel. Másnap éjjel újabb 30 embert kértek munkára és ebből kitudódott, hogy a sejtelmünk valóra vált, t.i. a Kőszegen maradt beteg embereket, akik a gyaloglást nem bírták, és akiknek azt ígérték, hogy vonattal fogják továbbszállítani, valóban vonatra ültették, Rohonc határában azonban az előtte való nap megásott gödrök előtt kivégezték őket és másnap ezeket a gödröket kellett betemetni, ami tele volt halottakkal.
Keretes 03
2115. Degob-jegyzőkönyv., 1908-as születésű férfi, kereskedő (részlet)
November 28.-án a Józsefvárosi pályaudvaron bevagoníroztak és Győrön és Hegyeshalmon keresztül Kőszegre vittek. Kőszegen egy sörgyári épületben helyeztek el minket. Innen december 15.-én bevezényeltek egy papírbarakkba. 25-ünket szállásoltak el itt. Szántóföldön épült ez a papírbarakk, a föld átázott és csak vékony réteg vizes szalmát kaptunk. Világítás és tüzelő nem létezett, csupán millió és millió tetű létezett mindenütt. Vizet nem kaptunk, nem tudtunk mosakodni, legfeljebb a hóban, vagy ruhát mosni lehetetlen volt. A konyhachef közönséges gépolajjal főzött. Ennek sok társunk esett áldozatul, diarrhoeben pusztultak el. A halálozások másik oka a gyakori fagyásoktól kapott sepsis volt. 4000 emberből 1800 pusztult el ilyen módon. Reggelire keserű feketét kaptunk és öten egy kenyeret. Este 6-7 deci levest adtak. Marharépából, vagy fagyott, hámozatlan, piszkos krumpliból főzték. Sok társunk halt meg ettől az „ellátástól”. A margarint és a kolbászt a konyhán ellopták. Tudomásom van róla, hogy indulásunk után az ottmaradt betegeket gázzal kivégezték. Ezek súlyos járóképtelen emberek voltak. Szörnyű módon pusztultak el, mert a barakkot nem tudták légmentesen elzárni, ezért a gáz csak hosszú idő után, vagy egyáltalán nem hatott. Iszonyúan kínlódtak ezek az áldozatok, akikkel nem végzett a gáz, azt agyonlőtték. Rohoncon agyonlőttek 360 embert, akik nem tudtak gyalogolni. Éjjel hallottuk a géppuskaropogást. Március végén történt ez. Zsidóknak kellett megásniuk szerencsétlen áldozataik sírját, és nekik is kellett őket egy nappal később eltemetniük. Mikor arra haladtunk, vékony, vérrel átitatott földréteget láttunk, az árok széle is tele volt vérfoltokkal. Vérnyomok, húscafatok, elszórt, gyűrött fényképek és iratok hevertek mindenfelé. Ezeknek az agyonlőtt bajtársainknak a holmiját aztán elégették, nehogy nyoma maradjon a vérfürdőnek.
Keretes 04
3038. Degob-jegyzőkönyv. 1918-as születésű férfi, vasesztergályos (részlet)
Február közepéig voltunk Kőszegen és mikor az orosz front közeledett, megkérdezték, hogy ki érzi magát elég erősnek a továbbindulásra, csak 500-an vállalkoztak az útra, pedig csak 20 km-t kellett volna megtenni. Körülbelül 300 súlyos beteget, akik a blokkban feküdtek, el akarták gázosítani, még pedig úgy, hogy a blokkot légmentesen elzárták, papírral leragasztották és gázt engedtek be, ezt a műveletet négyszer kísérelték meg és mikor látták, hogy nem sikerül, agyonlőtték őket. 500-an gyalogoltunk Rohoncra, 300 gyengébbet teherautón hoztak oda és a 300 agyonlőtt emberrel kiürült a sörgyár. Minket Rohoncon egy kastélyban helyeztek el. Másnap éjszaka kivittek minket munkára, egy L alakú sáncot kellett ásni, nagyon hajszoltak és kiadták a parancsot, hogy 1 1/2 óra alatt el kell készülni a munkával. Nem tudtuk elképzelni, hogy miért olyan sürgős a munka és utólag tudtuk meg, hogy a 300 ember közül, akiket autón hoztak ide, 200-at agyonlőttek és ezek között 2 ember a véletlen folytán megmenekült, akik visszajöttek a szállásukra és borzlommal mesélték az esetet. Aznap teherautón ruhákat hoztak vissza és az udvarba elégették, azoknak a ruhái voltak, akiket agyonlőttek. Akik égették, több igazolványt találtak a ruhák között és azokból felismerték agyonlőtt bajtársaikat.
Keretes 05
3250. Degob-jegyzőkönyv. 1912-es születésű férfi, női szabó (részlet)
Rohonczra vittek bennünket, az osztrák határon túl. Utólagos értesüléseim szerint, a visszamaradottakat később kivégezték. Velünk árkokat ásattak. Egész éjjel # óráig ástunk és mint megtudtuk, ez később tömegsir lett. Kb 250 embert hoztak át Kőszegről és ezeket ott agyonlőtték. Ezeknek a holmiját később behozták a szállásunkra és én magam is felismertem közöttük több bajtársam holmiját. Hat napig voltam Rohonczon. Rohonczon némileg jobb volt a koszt, a bánásmód is valamivel jobb volt, a polgári lakosság is jobb indulatú volt, mint Kőszegen.
Keretes 06
3263. Degob-jegyzőkönyv. 1909-es születésű férfi, gépészmérnök. (Részlet)
Kőszegen először pajtákban, később pedig a sörgyárban voltunk elhelyezve. Az eredeti századból tudomásom szerint 102-en kerültünk Kőszegre. Itt rengetegen pusztultak el. A halálozások oka éhség, fagy és tetű volt. Flekktifusz nem volt, formálisan megették a tetvek az embereket. Az oroszok közeledtekor elvittek bennünket Rohoncra. Megérkezésünk után fertőtlenítettek bennünket, de ez nem ért semmit. Rohonc mellett szörnyű vérfürdőt rendeztek a németek. Itt végezték ki azokat a zsidókat, akik betegségük, vagy gyengeségük miatt nem vállalták a gyaloglást Kőszegről Rohoncra. Velük ásatták meg a sírjukat. Aztán autón hozták őket ide és az SS-ek lelőtték őket. Három embernek sikerült megszöknie, ezektől tudtuk meg, hogy miképpen történt a gyilkolás. Az SS az áldozatokat meztelenre vetkőztette, beállították őket a sirgödörbe és géppisztolyokkal lőtték le őket.
Keretes 07
Mi történt Rohoncon? A keresztpajta áldozatai (Kreuzstadl)
A háború végének egyik legszörnyűbb tömeggyilkossága mai osztrák területen Rechnitzen (magyar nevén Rohoncon) történt.
1945. március 24-én 1000 magyar zsidót szállítottak vonattal Kőszegről Rohoncra, akiket a délebbre fekvő táborokba indítottak és a Dél-keleti fal építésén is dolgoztattak. Mintegy 200 fáradt, beteg, megkínzott munkaszolgálatost a rohonci vasútállomásról a városszéli ún. keresztpajtába szállítottak, mert egy részük járni is alig volt képes. (A masszív falú, börtönjellegű téglaépület alaprajza keresztet formáz – innen kapta a névét). Hogy a kivégzésükre már készültek, azt az bizonyíthatja, hogy Franz Podezin a körzet SS- és Gestapo vezetője megtiltotta, hogy a munkaszolgálatosok enni kapjanak. Ugyanaznap éjjel Batthyány Ivánné, született Margit von Thyssen-Bornemisza kastélyában, a helyi építési alszakasz székhelyén nemzetiszocialista „bajtársi” ünnepséget (Kameradschaftsfest) rendeztek. Innen kelt útra ‑ Podezin felszólítására ‑ egy kb. 15 fős, a vendégek közül jelentkezett helyi önkéntesekből álló fegyveres csoport az ún. keresztpajta felé, ahová a teljesen kimerült zsidókat vitték, hogy a „tífuszhordozókat” megöljék. A március 25-re virradó éjszakán körülbelül 180 embert gyilkoltak meg az „ünnepség” résztvevői. Mintegy 20 férfit életben hagytak, hogy társaik tetemét elföldeljék, holmijukat teherautóra rakják fel és visszavigyék a kastélyba. A következő estén őket is megölték.
Keretes 08
A tömeggyilkosok a bíróság előtt
A Bécsi Népbíróság 1945 októberében elkezdte feltárni a rohonci keresztpajtánál történt tömeggyilkosságot. Összesen 18 személy ellen indítottak eljárást.
Elmarasztaló ítéletet 1948 július 15-én az alábbiak ellen hoztak:
Ludwig Groll (Oberwart – Felsőőr város egykori polgármestere) bűnrészesség és hazaárulás miatt (illegális NSDAP tagság 1938. március 13-tól) nyolc év fegyházbüntetés és vagyonelkobzás.
Josef Muralter (a Rechnitz II. építési alszakasz vezetője a „Dél-keleti fal” építése során) emberiség elleni bűntett, az emberi méltóság megsértése és hazaárulás miatt öt év fegyházbüntetés és vagyonelkobzás.
Eduard Nicka (egykori Oberwart-i körzetvezető) három év fegyházbüntetés és vagyonelkobzás. A gyilkosság vádját bizonyítékok hiányában elvetették.
Hét gyanúsított esetében felfüggesztették vagy megszüntették az eljárást, további hatot egyáltalán nem állítottak bíróság elé.
A két főgyanúsított, Franz Podezin (NSDAP helyi pártcsoportvezető, SS-Sturmscharführer és a helyi Gestapo-kirendeltség vezetője) és Hans-Joachim Oldenburg (a Batthyányak intézője és egyes források szerint Batthyány Margit szeretője) kastélybeli tartózkodását nem sikerült akkor bizonyítani; és soha nem is vonták felelősségre őket. A Batthyány-házaspárt a bíróság ki sem hallgatta. (Forrás: RE.F.U.G.I.U.S. – Rechnitzer Flüchtlings- und Gedenkinitiative Und Stiftung)
A per iratanyagai: „Rechnitz I“ Vg 12 Vr 2832/45, „Rechnitz II“ Vg 11d Vr 190/48, „Rechnitz III“ Vg 8e Vr 70/54 számokon a Wiener Stadt- és Landesarchiv-ban érhetők el.
Keretes 09
Az elhallgatástól a kibeszélésig
Az utolsó negyedszázad fordulatot hozott a Rohoncon történtek helyi megítélésében. Az első tényfeltáró dokumentumfilmet Margareta Heinrich és Eduard Erne 1994-ben készítette el „Elhallgatás” címmel. 1995-ben mutatták Felsőőrött Peter Wagner „März. Der 24” című színdarabját. Az osztrák történész Eva Holpfer 1998 őszén e tárgyból írta diplomamunkáját. A Frankfurter Allgemeine Zeitung 2007. október 18-án közölte a brit történész, David R. L. Litchfield írását „Rohonci mészárlás” címmel, aki a Thyssen családról publikálta a „The Thyssen Art Macabre” című kötetét, 2006. július 6-án. 2008. november 18-án Münchenben bemutatták az irodalmi Nobel-díjas Elfriede Jelinek művét, „Rohonc (Az öldöklő angyal)” címmel. (A színdarabot 2009-ben vendégjáték keretében Budapesten is bemutatták. A magyar fordítást a Holmi folyóirat 2013-ban publikálta. A darabot többször játszották Budapesten is. Legutoljára a Tesla színház mutatta be 2016 tavaszán.) 2009. december 12-én a Das Magazin (a svájci Tages Anzeiger, a Basler Zeitung, a Berner Zeitung és a Der Bund közös heti melléklete) közölte Sacha Batthyany „A szörnyű titok” című cikkét. A tömeggyilkosság 70. évfordulójára készült el Timo Novotny és Alfred Weidinger dokumentumfilmje „Árpád és Géza” címmel. A kölni Kiepenheuer & Witsch kiadó 2016. februárjában megjelenteti Sacha Batthyany „Und was hat das mit mir zu tun?” című könyvét (magyar kiadása a Helikon gondozásában jelent meg „És nekem mi közöm ehhez?” címmel).
1991-ben létrejött a R.E.F.U.G.I.U.S. (REchnitzer Flüchtlings- Und GedenkInitiative Und Stiftung – Rohonci Menekült és Emlékkezdeményezés és Alapítvány). amely 1991-ben emlékkövet avatott az 1945-ben lerombolt Batthyány-kastély parkjában. 1993-ban az egyesület megvette és átadta a keresztpajta épületét az Ausztriai Zsidó Hitközségek Szövetségének és ott emlékhelyet alakítottak ki az épület mellett. Itt a gyilkosságok március 25-i évfordulóján minden évben megemlékezést tartanak, rohonci polgárok, a helyi papok, magyar rabbik és diplomaták részvételével. 2012-ben osztrák és magyar közös munkával, EU támogatással szabadtéri múzeumot hoztak létre.
A rohonci eseményeknek és emlékhelynek külön honlapja van Ausztriában, és magyar nyelven is elérhető. http://www.gedenkweg.at/index.php/kreuzstadl-ungarisch
Megjelent: Egység, 1017. augusztus 10.