ÍrásokUncategorizedZsidó társadalomtörténet

Száműzve Budapestről – Interjú Dombi Gáborral az ’50-es évek kitelepítéseiről

KITELEPÍTETT ZSIDÓK LAKÓHELYEI ERZSÉBETVÁROSBAN, 1951. FORRÁS: ÁBTL

Budapesten az 1950-es években ezreket fosztottak meg helyhiány indokával otthonuktól, majd vidéki – gyakran nem megfelelő infrastruktúrával rendelkező – környezetbe telepítették ki őket. Erről az időszakról beszélgettünk Dombi Gábor történésszel, aki saját családi története alapján kezdett a témában kutatni. Az erről megjelent könyve online formátumban a NEB oldalán is olvasható.

Hogyan befolyásolta a saját családi vonatkozása a könyvéhez való kutatómunka során? Ön szerint nehezebb-e szembenézni a múlt történéseivel, tragédiáival, amennyiben családi szálak kötnek hozzá?

Amikor munkatársként vettem részt a Csillagos Házak nevű, legendás projektben 2014-ben, azt tapasztaltam, hogy a családi múlt – akár közösségi – feltárása ezreket mozgat meg, akik hajlandók megosztani családi emlékeiket egy nyilvános, jól szerkesztett és látványos weboldalon. Akkor százak fogtak össze azért, hogy megemlékezéseket szervezzenek azokban az épületekben, ahol szüleik, nagyszüleik megélték 1944 nyarát. E kezdeményezésnek a mai napig a Facebookon mintegy 8000 tagja van, s ugyanennyien követik. Ebből az látszik, hogy a családi érintettség erős hajtóerő lehet a múlt feltárásában. Ám természetesen nem tudjuk, hogy az egykori Csillagos Házak lakói első generációs leszármazottainak mekkora százaléka csatlakozott e projekthez, és azt sem, hogy az összes élő érintett hallott-e a programról. A generációs szempontot azért tartom fontosnak figyelembe ajánlani, mert az idő előrehaladtával, az újabb, későbbi nemzedékek belépésével lazulhat a kapcsolat a múlt eseményeihez: a történelem messzeségébe kerülhet, és a személyes viszony és az érdeklődés intenzitása csökkenhet.

Dombi Gábor.

Az én hajtóerőm a kíváncsiság volt: édesapám gyermekkori emlékei minimálisak, ellentmondásosak voltak, ami érthető is: a kitelepítéskor, 1951 nyarán hétéves volt, és az események nagyon gyorsan fordították ki a családot megszokott, VII. kerületi környezetéből. De minél többet kérdeztem erről a korszakról, annál több részlet, apróság bukkant fel az emlékei mélyéből, s örülök annak, hogy még megérhette a könyv megjelenését, amelynek címlapján rollerrel ő látható. Az erzsébetvárosi zsidóság történetének kutatásában a kitelepítés eseményeinek feltárására ki tudja mikor került volna sor, ha nincs személyes érintettségem. Ugyanezen személyes kötődés miatt vettem részt – szinte apám képviseletében – A vészkorszak árvái című nagyon fontos kötet munkáiban, amit a zsidó árvaházak és gyermekotthonok emlékezetének szenteltek kiváló készítői.

Egy családtörténeti feltárás során gyakori-e, hogy információkat/tényeket szándékosan elhallgatnak a családilag érintettek?

Ez összetett kérdés: ki elől, mikor és milyen szituációban? A kérdése – feltételezem – arra a tanulmányra utal, ami 1985-ben jelent meg a Medvetánc című folyóiratban Hogyan jöttem rá, hogy zsidó vagyok? címmel, Erős Ferenc, Kovács András és Lévai Katalin tollából. Ezen írás szellemében sokan folytatták annak vizsgálatát, hogy a zsidó családokban milyen módon történt (vagy meg nem történt) a családi történetek átadása. Úgy vélem, a társadalmi beilleszkedésre 1948 után erősebben törekvő családok esetében alacsonyabb volt a zsidó múlt, a holokauszt emlékének átörökítése, és a zsidó hagyományoké pedig minimális vagy semmilyen. De erre sem fogalmazható meg általános tétel, mert a személyes példák minden ilyen feltételezést cáfolhatnak. Arra is találunk példát, hogy Izraelben egy Auschwitz-túlélő a családjának semmilyen emléket, élményt nem adott át, de a halála előtt egy kutatónak mindent részletesen elmesélt. Pszichológusok, önsegítő csoportok foglalkoztak a traumafeldolgozás elmaradásának következményeivel, de azzal is kell: ha éppen átadásra került a családtörténet borzalma. Nincs két egyforma élettörténet és nincs egyforma örökítés: szellemi, pszichoszomatikus vagy akár öröklött betegségekben megnyilvánuló sem.

A kitelepítésre kerültek esetében ilyenről kevésbé beszélhetünk, hiszen a bűn nélküli büntetés az együtt élő családtagokat közösen sújtotta. De tény, hogy a mai napig előfordul, hogy a kitelepítésre megemlékező helyi eseményekre invitálást néhányan visszautasítják, és nem szeretnék, hogy nevük olyan listában szerepelne, ami a kitelepítettekről szól, mintha ez egy bélyeget jelentene ma is, mintha a hajdani megbélyegzettség érzése néhányukban a lelkekbe égett volna, kitörölhetetlenül.

Elegendő kárpótlást jelenthet-e a totalitárius diktatúrák áldozatainak nyugdíjrendezése az ilyen jellegű tragédiák után? Mi lenne történelmi szempontból megfelelő mértékű kárpótlás egy elszenvedő számára?

Ez különösen nehéz kérdés, amire sokaknak több szempontból kellene választ keresnie. Az egyértelmű, hogy a kitelepítettek esetében későn érkező kárpótlás – minimális, szimbolikus összegű nyugdíjkiegészítés – az érintettek jelentős részét nem érhette el, hiszen életben még azok vannak, akik az ötvenes években gyermekek voltak. Az ötvenes évek diktatúrája mintegy egymillió embert sújtott különféle büntetésekkel – beleértve a kitelepítést is –, s a későbbi „emberarcú szocializmusnak” is százával voltak üldözöttjei. Az államosítással elvett javakat a szerencsétlen „kárpótlási jegy” programmal gondolták a rendszerváltás utáni jogszabályalkotók jóvá tenni, amely messze nem fedezte azokat az értékeket, amelyeket elvettek a korábbi tulajdonosoktól. Például nagyapám két Király utcai üzletét, árukészletét és két bérházát veszítette el (ezek ma milliárdos éréket jelentenének) és apám és féltestvére közösen kaptak 5 millió forintnyi k. jegyet – megosztva. (A termőföldek esetében más volt az eljárás.) Tudok olyanról, aki levelet írt az államosított bérházának lakóihoz, felszólítva őket, hogy ne vegyék meg lakásaikat az államtól, mert tulajdonosként visszaköveteli a házát – mindhiába. Talán a 20. század története úgy is felfogható, mint a magyar állam hadviselése saját polgárai ellen, s később ez kiegészült az 1938-ig felhalmozott vagyonok elrablásával és/vagy újraosztásával a fennálló hatalom igényei szerint.

A magyar társadalom így sokszorosan vesztes: talán nincs olyan társadalmi csoport, amely ne kapott volna súlyos ütéseket, ne szenvedett volna el meghurcoltatást, vagyonvesztést. Patetikusan és talán túlzón fogalmazva: 100 év jóvátétele és vagyona hiányzik a magyar társadalomból. Ezt pedig aprópénzzel, nyugdíjkiegészítéssel kárpótolni elégtelen. Voltak olyan csoportok, akik részesültek ilyenben, mások pedig nem. Talán az életminőség jelentős, látványos, széles körű, össztársadalmi szintű emelkedése lehetne – nagy kérdőjellel –az egyik gyógyír minderre.

Az újabb történésznemzedékek által megindult az elhallgatott történelem feltárása a terrorcselekmények, ideológiák áldozatainak számbavétele. Korábban a Társadalmi Konfliktusok Kutatóközpontja, napjainkban a Clio Intézet, a Nemzeti Emlékezet Bizottsága (NEB) dokumentálják a magyar társadalom csoportjait ért atrocitásokat. A NEB által jelent meg két, kiemelten az 1945 utáni magyar zsidó sorsfordulókkal foglalkozó mű, az 1953-as budapesti cionista per története Ideológia és önazonosság címmel, Novák Attila által, illetve másodikként az én írásom, az Osztályellenségek. Az 1951-es budapesti kitelepítés zsidó áldozatai is. Talán lehetséges immár a tények, események, iratok, életutak feltárása, dokumentálása után kiegészíteni a 20. század ismert magyar történelmét, s megvilágítani azok homályban hagyott részleteit.

A kitelepítés mindenkire egyformán hatott vallástól és etnikumtól függően, azonban mik voltak azok az aspektusok, amelyek főleg a zsidókat és zsidó származásúakat érintették?

Az 1951-ben kitelepített zsidók korábban már átélték az 1938-tól fokozódó társadalmi kirekesztést, jövedelemvesztést, munkaszolgálatot, gettósítást, kínzásokat, rokonaik, családtagjaik tragikus halálát. 1945-ben ők – szó szerint – a halál torkából jöttek vissza, mindannyiuknak voltak halálközeli élményei. A budapesti többségi társadalom tagjai is átélték az ostromot, a bombázásokat, a málenkij robot veszélyeit, ők is látták a holttestekkel borított utcákat, de rájuk nem vadásztak nyilasok, s nem történt meg az állam által szervezett kirablásuk, rabszolgamunkára hajtásuk, elpusztításuk. Az 1951-ben kitelepített zsidók mindegyike elvesztette családja jelentős részét, s egészségük sem volt tökéletes, egzisztenciájukat éppen csak újrakezdték, amikor az államosítások új helyzetet teremtettek, és sokak megélhetését ismét lerombolták. A kitelepített zsidók többszörösen is vesztesek, áldozatok voltak.

A kitelepítések szervezői nem voltak tekintettel arra, hogy valaki holokauszt-túlélő vagy sem. De a belügyminisztériumhoz benyújtott kérvények hangsúlyozzák ezt a tényt. A kitelepített családfők átlagéletkora 60 év volt, és szinte minden kérelmező jelzi súlyos betegségeit. Ezek jelentős része mindenképpen a holokauszt számlájára írható. S ezért – aki csak tehette – kérvényezte, hogy egy, a zsidó hitközség által fenntartott vidéki szociális intézménybe kerüljön, amelyek – a Magyar Izraeliták Országos Képviseletének elnöke, aki 1944/45-ben zsidó tanács utolsó elnöke volt, Stöckler Lajos utasítására – gondolkodás nélkül be is fogadták a kitelepített időseket. A kitelepített zsidók túlnyomó többsége neológ volt, hiszen inkább ők értek el olyan társadalmi-gazdasági pozíciókat, amelyeket a kommunista vezetés az osztályellenség kategóriájába sorolt. Mindössze 13 kitelepített orthodox zsidó családot tartott számon a Budapesti Autonóm Orthodox Izraelita Hitközség, de e családok között mindössze kettő volt, akik jövedelmük alapján 1948 előtt a középosztályba sorolhatók voltak. A többiek szegény, kis jövedelmű emberek voltak, vagy más éppen politikai okok miatt (cionizmus) került a rendszer ellenségeinek listájára. Az orthodoxok, de a vallásos neológok számára is alapvető problémát jelentett a kóser élelmiszer, a vallásgyakorlás feltételeinek hiánya. Erre csak akkor volt gyógyír, ha olyan településre kerültek, ahol volt zsidó közösség vagy éppen rokonok, ismerősök (ritkább esetben a budapesti izraeli követség) révén jutottak kóser élelmiszercsomagokhoz. Minimális visszaemlékezés tárgyalja ezt a kérdést, a legszélesebb körben Királyhegyi Pál Első kétszáz évem című regénye ismert.

Hogyan kezelte a nemzetközi sajtó a kitelepítéseket? Jelentek-e meg tiltakozások?

Nem csak a sajtóban jelentek meg tiltakozások, de nagygyűlések, tüntetések is voltak a magyar kitelepítés – ahogy a külhoni sajtóban írták: deportáció – ellen Izraelben, az Egyesült Államokban, Argentínában. Az Egyesült Királyságban hosszú parlamenti vita zajlott arról, miképp lenne lehetséges megbüntetni Magyarországot az emberiesség elleni bűncselekményért, és az Egyesült Államok elnöke, Harry S. Truman elnöki deklarációban ítélte el az itthoni eseményeket. Izrael felajánlotta, hogy befogadja a zsidó kitelepítetteket – akik közül többen már korábbról rendelkeztek érvényes kivándorló útlevéllel, de a hatóságok még nem engedték ki őket az országból. Ausztrália pedig felajánlotta, hogy minden kitelepítettet befogad. Talán nem lenne érdektelen mélyebben vizsgálni Ausztrália és a magyarok kapcsolatát, hiszen 1956-ban is sok menekült választotta új hazájának e kontinensnyi országot, többek között az 1953-ban bebörtönzött Stöckler Lajos is.

A magyar hatóságok azzal fenyegették meg a tiltakozó, és kormányzati beavatkozást sürgető izraeli magyarokat, az azok – akkor még – befolyásos szervezetét, hogy teljesen leállítják a Magyarországról történő kivándorlást, s a kiengedni ígért 3000 főnek sem engedik átlépni a határt. Az izraeli hangok ezért lecsendesedtek. Egy államtitkár Budapestre érkezett a kivándorlás folytatása végett, így a már kivándorló útlevéllel rendelkezők fokozatosan elhagyhatták az országot – a többi kitelepített zsidó nem.

Mindeközben a magyar közvélemény csak a sorok között olvasva értesülhetett a nemzetközi felháborodásról, ugyanis az Szabad Nép újságírói válaszoltak az olvasók által nem ismert „nyugati támadásokra”. De a hazai sajtó alig adott hírt a kitelepítésekről, ugyanis a kitelepítettek mellett ezrek álltak ki, levélben, személyesen, igazolásokat gyártva. A hatalom számára egyértelmű volt, hogy helyesebb, ha ezt a témát nem erőltetik a sajtóban: hét évvel a deportálások után a lakosság nem tapsolt az erkölcstelenségnek.

Talált-e gyűjtőmunkája során olyan történeteket, amelyek teljesen ellentmondásosak? Volt-e olyan eset, amikor nem tudott a végére járni egy ügy történetének a hiányzó adatok miatt?

Igen is és nem is. A kitelepítés történetének kutatásában Palasik Mária, Hantó Zsuzsa és Gyarmati György által rendelkezünk szélesebb képpel, de a társadalmi csoportokra vonatkozó részletes elemzések, a kitelepítés mindennapjairól beszámoló esettörténetek terén csupán részeredményeket tudunk felmutatni. Mintegy 13 ezer ember adatát kellene részletekbe menően feldolgozni, és a névlistákból is hiányoznak néhányan. A kutatás közben én is kaptam telefonokat, hogy nézzek utána családoknak, és voltak olyanok, akikről nem szerepelt adat az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában, noha elszenvedték a kitelepítést. Talán nem jelentéktelen eredmény, hogy sikerült az erzsébetvárosi zsidó családok adatainak első szintjét feldolgozni, és esettanulmányokban olyanok történetét közreadni, akik különböző szempontból érdekesek lehetnek az olvasók számára. Vannak olyan települések, ahol egy-egy lelkes helyi lakos, nyugdíjas értelmiségi, vagy pedagógus, múzeumigazgató kezdeményezésére komoly gyűjtések, kutatások indultak, könyvet jelentettek meg és a kitelepítettek az önkormányzat által szervezett rendezvényekre járnak vissza. Minden bizonnyal így lehet teljes a kutatás: a levéltári anyagok, a helyi emlékek és a családok személyes hagyatéka hármasából készülhet el az összkép. Még sokéves munka vár a kitelepítettek történetét kutatókra, és azokra, akik a kitelepítést elrendelő belügyi káderek, tisztek személyét nyomozzák. S talán ez a nehezebb feladat.

Csókási Annamaja, Neokohn

Megjelenés: 2021. augusztus 10. kedd

URL: Száműzve Budapestről – Interjú Dombi Gáborral az ’50-es évek kitelepítéseiről – Neokohn